Esik az eső ,leszakadt végre. Az utcán a tócsákba gyűlt szirmokon koppannak a cseppek, csak innen tudom ,míg itt járok hogy még tényleg zuhog, mert már csak a dörrenéseket hallom. Lassan veszítem el magam mögött a tájat, elhúzza a múlt magát ahogy előbbre járok, saját tükrömben mosom meg az arcomat. Eleinte vágtak, szúrtak vérzett a szilánkoktól mindenem ,de most már úgy látom ereimből elfolyt az összes mit éreztem.
Tovább szakad, a moraj mostmár a betonon játszik. A párán át látok még kiutat, mert ami lentről felszáll az a leveleken rövid ideig megragad. Ez csak egy séta, egy rövid hazaút honnan indultam ott vannak még csöppök, mit a zuhatag a csatornába húz magával türelmetlen mord módon intve búcsút nekem, ki erőt merítettem a mozdulatlan végtelenben.
Kezemet a lelkedbe teszem, felajánlom amit tettem, nem szerettem, nem kell nekem. Ott van amit nem láthatok, te átérzed, látom, hallom. De hogy miért szakad ennyire, teljesen eláztam, hazavágyom nem ide.
Hiába süvít aztán a szél, a pontokon túlról egy alak múltról mesél. Az én szavaim égnek a lelkében, de szerelem van már mellé zárva nem oltja a zivatar ,mit átjárt a hullám ,ami tőlem jött, amit én neki adtam. Nem szűnni akarnak a felhők, hanem újból felém szállnak. A renegát most egyedül, arcmásra tekint, lepillant.
Csak egy dal most az élet. Énekelném ha lenne hangom hozzá. A kaput csukom be, a víz rámömlik mert becsaptam, szemembe hullik az az irdatlan víztömeg és senki nem óv meg, senki nem ad semmit, csak azt amit már egyszer felhasználtak ellenem.
Ki volnék, ha ismerném magam? Ki lennék akkor, ha engem ismernének? Megtudnám ezt, ha itthon volnék, vagy ha ott ahol hon az én világom a tudás tornyában meghúzódva rám találna az az élet, amire vágyik testemből a lélek és rátok kitekintve elbújhatnék szavaim mögött miket soha nem mondanék el senkinek.
Az otthon melege kizárja a vihart. A dörgő eget keresztülszántja, de már nem látom a villám bojtját csak a hideget, azt a szűnni nem akaró, végtelen sebet, hosszú időkön át.
