Épp a határán voltam valaminek, aztán megfordultam. Olyan érzés volt, mintha valaki állna a hátam mögött. Az jutott eszembe, hogy most a legmélyebb a sötétség körülöttem és az az apró fényes folt ,amit követtem homályos szikrafolt csupán, beteges örökmécs az ég alján. Újra hátra fordultam, de még mindig nem történt semmi.
Aztán jött a félelem. Felszökött az adrenalin és futásnak eredtem. Valami a fejemben figyelmeztetett rá, hogy az a pár pillanat ,amit éveknek érzek éppen az mi is igazából. Nem öntöd szavakba, nem is menne. Ezt csak úgy tudod, érzed és kész. Nem is lehet szavakba önteni, nem is szabad.
De olybá tűnt, hogy évek óta csak rohanok és az éjszaka nem váltott nappalba. Nem jött megváltás és az a félelem, ami ott született valahol ahonnan elindultam, most is és mindvégig a nyomomban volt. Hogy mi ő és mit akar ,hogy miért követ nem tudom. Mindenem átizzadtam már, a csuklyám szinte ráolvadt a bőrömre és a szemem olyan izzást produkált a visszaverődő fénypontból, hogy az út mindvégig világosnak látszott előttem.
Felismertem a köveket amiket leverve kirakták ezt a végtelen hosszú járdát. Eszembe jutott Ő, akit megteremtettek és kapott két kezébe egy kalapácsot és egy vésőt. Odaállították egy kőtömb mellé és azt parancsolták neki, hogy azt az irdatlan tömböt vésse sok millió apró kicsi kaviccsá. A jutalom akkor vár, ha végeztél, de ha végeztél neked is véged.
Megismertem minden kavicsot, minden követ és lefejtett darabot szinte formáról ismertem és most ezen járok, erre lépek rá. Izzadt, keserű munka eredménye, dicsőség nélküliség, névtelenség ,a sok között egy és nem egy a sok közül, aki különbözik mindenkitől.
Ha elfogy akkor vége, de ki emlékszik majd rám száz év múlva? Egy hivatali szolga, egy pénztáros, egy eladó vagy egy kubikus nem csinál történelmet. Valaki egyszer majd leírja, hogy mindenkinek szüksége van legalább egy hősre életében. Egyedi lehetsz majd attól egy korban, ahol mindenki az akar lenni, hogy felnézel valakire akire más nem. A véleményedtől leszel több és mégis ugyanannyira egyszerű és silány, mert kitörni ebből a körforgásból csak úgy lehet ,ha lebontod a tömböd idő előtt és mégis pont jókor. Talán valahogy így kell.
Megállok és visszanézek. Összegörnyedt testem ,izzó bőröm számonűzi a sötétséget és nem látok saját fényemtől semmit. Négykézláb ereszkedve jobbra és balra nézve jövök rá, hogy micsoda átverés ez az egész. Hogy miért vannak mindenütt ismerős kövek és miért van sötétség. Hogy miért futok és miért nézek csak előre vagy csak hátra. Hogy miért zárják el előlünk a perifériát azok ,akik nem akarják hogy felismerjük ,hogy a határ a csillagos ég.
Balra is, jobbra is mindenütt levert kövek és az út ami látszólag csak egy irányba vezet ,nem vonal az égből letekintve hanem mindent beborító tapasztalat-szőnyeg.
