Mezítláb az úton, kézben a nyári hóláncot lóbálod, fent sárga folt imitál mozgást az égen. Félbetört kis sárga folt, szavaktól elnyűtt korrodált pont, ilyen ez a nyári Hold. Fáradtan kis szúrós gombolyag, gurul szinte a zöld avarban elbújik, eltűnik és nem is volt. Az út mellett aztán, kutya fut a kerítésnek és megtöri a csendet. Elbújik ő is aztán, előbújik rögtön a nesztelen pillanat,de mire a göncöl szekeréről észrevehetném, a nádasból reccsenés, motoszkálás kel felém.
Templom áll mord termettel az ég alatt a házak fölött, két sík közé zárt néma, néptelen úr ő, könnyen feledhető. Mert nem lakik benne más, csak a nép vasárnapja. Nincs benne élet, csak ha egy ünnep úgy akarja, az ember, a hús a vér a borda és a por. Elhagyom őt lassan, kőből tákolt kétkéz munka-magamba nézek-s látlak téged, ezért nem járok templomba.
A régi úton csörög, ami zörög rám van akasztva, kis keresztem egész hitem a bőröm fölött a szívem hallom alatta. Pár percig még bámulom, ahogy lehull rám egy levél és elindulok onnan megint, újból az otthon felé.
