Tele vagyok sebekkel, hegekkel. Be nem gyógyuló égtelen, világtalan dekkekkel. Sosem láttak napfényt, annyira mélyre hullottak bennem, szeretem mert jó ha a füstjükben ázik a lelkem. Egész testem fakószín, szürke rovátkákat lát, ha betekintek kitekint rám aki jobban érti a valót, hajnalban ha az ablakba tűnök ő mosolyog vissza rám. Füstös haját tépi az állandó szélcsend, homlokán izzadt cseppeket futtat a hajnali dér és csupa bűnben ázik lelkének mindkét tükre, ha az enyémmel együtt áll.
...s már nem is én vagyok, elvonatkoztattam magamtól. Negyed óra boldogság, tizennégy apró, rövid percre szabott borútlan valóság, világégés, eltiport soha ki nem hunyó emlékzsarátnokokból. Ezt kaptam, kértem, köszönöm és nem elég.
Hajnalodik és tele vagyok sebekkel. Szúr a talpamban egy szilánk, pár korty alanya az agyam szélén ül épp és újra koccintana, de várakozásra inteném, megteszem. Nyugszom, pihenek.
Minek mennék el, hisz voltaképp innen is látszik a táj, nem igaz? Odafent éppen koccintanak-igen!Én is így gondoltam.- De a koccintás közepette elúszott egy szép szőke, egy gyönyörű vallomás.
