Próbálom úgy formálni a szavakat, hogy a hasznomra váljanak. Gondolkozom és törekszek arra, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy én akarom. Befolyásolok, manipulálok és a lelkiismeretem közrejátszása végett, szem előtt tartom, hogy amit elérek azzal ne ártsak senkinek. Aztán egyszercsak történik valami.
Elszakad a kép és pörgetem az eseményeket. Évekre visszamenőleg folytattam azt, amire most rájöttem, amit leírtam. Talán fél éve, talán egy de teljes mértékig leépítettem ezt. Nem tudom, hogy miért tettem talán sejtem, de azt hiszem hogy jobb így. Pörögnek az események, a lapjaim nyitva vannak és nem várok semmit. Nem befolyásolok, kíváncsi vagyok és nyitott.
Egyre többször fedezem fel mások tükrében, hogy amit csinálok az hasonló ahhoz, ahogy egy újszülött néz a világra. Vonatkoztassunk el a pozitív dolgoktól és attól is ami megtörtént. Vonatkoztassunk el attól a tisztaságtól, ami már rég nem jellemezhet engem, tekintve hogy a világ mindig hat a belső világokra. A ház súlyánál fogva tömöríti össze alkotóit és így lettem én is keményebb, tömörebb, szilárdabb, érzéketlenebb. De még mindig kíváncsi vagyok és meg tudok lepődni.
Meg tudok lepődni dolgokon és ez tetszik. Nem vonom meg a vállam és nem lépek tovább. Sosem lépek tovább és minden félben hagyott dolgot úgy kezelek, mint valamit amit folytatni lehet. Mindent a maga sorsa, helyzete szerint osztályzok és szeretek rendbe tenni, helyezni vagy tovább építeni. A jellememre is úgy gondolok mint egy épülő félben lévő valamire, egy épületre aminek szüksége van a tömörödésre és szüksége van rá, hogy kiégjen a külső réteg, a legkülsőbb burok. Ezért égetem sok oldalról a gyertyát.
Bizonyos szempontból már látom az utam. Látom, hogy merre haladok és tudom, hogy mire van szükségem. Tudom, hogy a pozitív dolgok meghatározóak és a problémák nem mások csupán újabb és újabb olyan kihívások és ezeknek sorozatai, melyek megszínesítik az utamat. Ez mind kézenfekvő,logikus,evidens és fontos része az egésznek, de egy dolgot nem tudok még mindig és ez a cd-nek az a része, amit hiába titkolok magam elől, hiába zárom el az agyam egy olyan részébe ahol nem férhetek hozzá, mégis elérhető távolságba marad és foglalkoztat és mindemellett, nem tudok vele mit kezdeni. Ez a párkapcsolat téma.
Arany cseppeket ejtenek a felhők az utcára, ahogy a fényszennyezés hálóján keresztül zuhanva szétkenődnek a betonon. Egy kölcsön esernyő alatt mászok és tudom, hogy fölösleges lefeküdnöm, mert mindjárt kelek. Azon filózok, hogy mit,miért, hogyan és mennyire. Nyitott lapokkal játszom, de változtam annyira, hogy már én sem tudok teljesen megnyílni. Ki tudok bontani embereket bizonyos fokokig, de elértem a saját határaimat. Nem tudok magamról többet elárulni, mint ami egészséges. Nem megy már, pedig régen...Egy időben ebből űztem sportot. Kifogásolható információk hadát zúdítottam a körülöttem lévőkre és ez a negatív perverzió volt az én természetes szelekcióm. Most letudom elemezni, de annak idején ez csak úgy volt megfigyelhető, hogy van egy srác aki puhatolózik, tapogatózik, barátkozik aztán hirtelen átlépi a határt és megy tovább. Most is átszakítom a célszalagot, nem arról van szó. Arról van szó, hogy ha át is lépem, fel vagyok készülve arra a reakcióra, amit kezelni kell és muszáj és kezelem is. Hogy őszinte legyek, tudat alatt működik már álom szinten is. Egyetlen dolog van, ami most mindettől elüt és paradox és kíváncsi vagyok hogy mit hoz. Nyílt lapokkal játszani, megmutatni mindent ami a felszínen van, mindent amit még meg tudok mutatni és lásd meg, ez vagyok én.
Most mindezek után...még mindig tetszik amit látsz?
