Leveszem a pólóm, mezítelen felsőtesttel állok a szentély kapujában. Olyan érzés most belépni, mint felvágni egy koponyát és átlépni egy csizmával az elme szövetén. Kicsit irreális vagy inkább naturális? Helyzettől függ, de megihletett a gondolat hogy egy pillanat alatt megoldhatok vele mindent. De én nem gyilkos vagyok, őt csak nézem kívülről és megdöbbent, hogy megihlet. Beteg írók,még betegebb forgatókönyv írók vázolják fel elénk a valóságukat és azt hiszem, hogy olykor az emberi kreativitás az utcán megragad az egyszerűbb "oltsuk ki a gyertyát'- szerű eszközöknél és nem bonyolítja túl a dolgot. Az igazi betegség a valóságban a kreátor álltal meg nem valósított sztorik publikálásában rejlik, hiszen az igazi szörnyetegeket nagyon sokszor a média teremti meg.
Nem szeretek festeni. Világ életemben utáltam, mert képtelenség vele tökéletesen precíz munkát végezni. A festékre magára gondolok, nem szeretem mert szétfolyik,mert mászik és mert a sors keze nem az én kezem. Önálló életre kél és nem lehet vele elérni az abszolút pontosságot. Én rajzoltam régen, szerettem és jó voltam benne. Még nagyon régen nyertem is valami díjat, de ez túlzottan elvinné most a történetet más irányba ezért inkább hagyjuk. A grafit pontos. Nézd csak meg ő, hogy csinálja!
Iszonyú puha grafit ér az áldozat bőréhez és elveszítettem az érzés adottságát. Nem a bőröm, nem a külső burok sérülése okozta a problémát. Nem is nevezném problémának, mert én így veszítettem el egy érzést, az eszközzel a kezemben.
Átugrom a darabolást. Hogy őszinte legyek, az utána következő kivéreztetéses rész sem érdekel és nem fog meg a bezsákolásos, elásós téma sem. Nekem senki ne integessen a másik oldalról levágott karokkal. Engem ott ne várjon senki és ezt most a kevésbé pesszimista értelembe vett módon írom le. Aki megelőz, szeressen annyira hogy örüljön nekem, hogy én még bírom.
De itt van a teremtett szörnyeteg és már elmetszette az áldozat torkát. Befejező epizód, ahol minden rendben lesz és mindenki a helyére kerül. Számomra megszűnt itt a film, túl nyilvánvalóak voltak a lépések. Tisztában voltam a lehetőségekkel és azzal is, hogy adni kellett egy lehetőséget a sorozat folytatásának és ezért tették azt amit tettek. Nemhogy nem ölték meg, nem adták a rendőrség kezére és nem szakították el a körülötte élőktől, nem szüntették meg a gyilkolási vágyat benne. Itt szakítottam ki magam a történetből és őt is magammal hurcoltam a kis világomba.
Ott áll az asztal fölött, épp a felém emeli a pengét. Rávigyorgok és visszahelyezem az előző alanyt a helyemre. Csak egy harcosok klubjás villanás, azzal a különbséggel hogy egy idiótát vágtam a tekercsre és nem egy fél másodpercre se megjelenő hímivarszervet. Nem vesz észre semmit, de a keze lassul. Látom magam előtt egy másik kamrában Jason Vorhees-t a kezében a mindenki álltal ismert hentesbárddal közeledni az áldozatához, aki nemes egyszerűséggel úgy rúgja hasba hogy szerencsétlen alászáll egy tóba tőle,közben tudván tudat alatt elcsökevényesedett diónagyságú agyában is érezve a vesztét, ami csak fulladás útján érheti el. Egy másik kamrában Freddy Krugert kínozza hét kiéhezett hat és kilenc esetleg tíz éves kislány mindenféle apró, kínzó szúró vágó eszközökkel. De nem, én jobbat találtam ki a mi hősünknek.
Hozzáér a penge az archoz és a haldokló test lényegtelenné válik. A gyilkos szeme megmerevedik egy pillanatra és gyanús árnyék fut végig az arc izmain. Közelebb hajol a testhez, vizsgálódik. Végigméri az egészet, de nem talál hibát. Minden apró részlet változatlan. Ekkor hátratántorodik a felismeréstől. A szeme kitágul, alig kap levegőt és szinte fuldoklik a gondolattól. Megszűnt a vágy és megszűnt vele ő is.
...és kilépek.
