"az állandóan jelenlévő hangokhoz szólva"
Tudod, nem egyszerű összehangolni a dolgokat. Nem írhatok le mindent, már nincs meg ez a fajta szabadságom. Nem tudok egyszerűen gondolkozni és nem tudok egy az egyben megcsinálni mindent. Nem tudok leülni tanulni vagy nem tudok elolvasni egy könyvet anélkül, hogy a körülményeket nem simítanám a helyükre. Bár néha...
Leülök, szótárazok. Elkezdem. Kis cetli kell, post-it. Megkeresem, három perc. Megvan, kiírtam négy szót és kifogyott a tollamból a tinta. Új toll keresése a táskámban, másfél perc. A hatodik szó után összegzem az eddig lefordított mondatokat és folytatom. Szöget üt a fejembe egy gondolat a hetedik szó után, hogy nem látok rendesen. Felkapcsolom az asztali lámpát. Írok tovább, de az író kezem árnyékot vet a papírra. Fogom és jó fél perces procedúra, mire áthelyezem az asztal másik oldalára a kábellel együtt. De ez sem jó, mert túl erős a fénye. Kezdem érezni ahogy fut az ereimben a vér, ahogy felmegy a pumpa, de nem leszek ideges. Szépen kikapcsolom az asztali lámpát és a szoba másik végéből átrángatom szobabútoraim legfiatalabb tagját egy jópofa ikeás állólámpát a jobb vállam fölé eresztve a fényét. Írni kezdek és ez már jó. Harmadik szó a következő bejegyzésből, felfelé tolom a papírt...és ez már megint nem optimális. Miért teszek így? Azért teszek így,mert fáj a hátam amiatt, hogy túl alacsony a nem író asztalnak legyártott alapvetően ágy végében álló előbb kredenc névre hallgató betanított alul-felül ülő tv-tartó állványom. Ez a probléma. Lejjebb állítom a forgószékem. Még mindig kellemetlen, vagy a hátam fáj vagy a lapot igazgatom. Elmegyek csinálok egy vödör teát, negyed óra kiesés. Visszaérek leülök lámpa felkapcs, laptop kikapcs, külső rekk hupsz és kopp. Minden a helyén és start. Pár percig működik az előzőleg abbahagyott optimálatlan munkamenet és leülök a földre.
Húsz perccel később végzek és elégedetten csúsztatom a mappámba a diplomácia szaknyelv kettő névre hallgató tárgyamhoz tartozó nyomtatványokat, miket ide-oda, alul-fölül és orrba-szájba ragasztottam megjegyzésekkel post-it ekkel és más egyéb fontos és nem utolsó sorban hasznos jelzőberendezésekkel.
Szeretem tudni, hogy megy ha nagyon akarom. Szeretem a gondolatot, azt az érzést amikor valamit le akarok szarni és megszólal ott bent az az apró hang, ami azt mondja, hogy ne csináld már. Pár percig azt mondom neki, hogy de. Abba fogom hagyni és felhergelem. Tíz perccel később kinyújtóztatott tagokkal ülök és fotelből bámulom a tv-t. Megint megcsináltam egy fél órára saccolt témát hozzávetőlegesen 1/3 idő alatt. Zseniális ez a nap!
