Távoli zajok. Koppanások, halk klappolások, elnyújtott érthetetlen szavak. Kilóméterekről hallom és nem értek semmit. Nem tudom eldönteni, hogy miért. Nem akarom? Nem megy vagy nincs erőm hozzá? A kérdés bennszakad. Történik valami. Mintha az először hallott zajok, valami távoli kezdetét jelezték volna annak a valaminek, ami most ezt a brutális, hideg szívbemarkoló hideget okozza. Azt hiszem letelt az időm, felfognak ébreszteni.
A három méter magas, két méter széles kamra fedele felnyílik és hideg darabkákban szitál kifelé belőle belőle a sűrű füst szegélyezte levegő permet. Egy test zuhan előre belőle testéből kirántva a belső térben hozzákötött hat, hét tápkábel némelyikét. Az én testem az.
Látom magam kívülről. Aki ébresztett, most épp húzkálja ki a vénáimból azokat a kábeleket, amik alvás alatt életben tartottak. Érzem, hogy gyengéden nyúl hozzám, hiába okoz hatalmas fájdalmat, amint elhagyják verőereimet a fecskendők. Lassan megérzem az első szagokat és a távoli fények amiket a szemem eddig felfogtak most kiélesednek. Meglátom az arcát és ismerősnek tűnik. Valami erős érzés köthet hozzá. Talán rokon vagy barát. Ki tudja ezt ennyi idő távlatában. Azt sem tudom, hogy mennyi ideig voltam bezárva.
Egy hosszú kabinbejáratok szegélyezte folyosón sétálok. A kezemre tetovált szám alapján, mindjárt ott vagyok. Belépek egy helyiségbe és becsukom magam mögött az ajtót. A legborzasztóbb érzést hagyom a folyosón ami létezik, a bizonytalansággal teli tudatlanság érzését.
Ő meghalt. Aki ébreszt ismer, de ne menj vele. Minél előbb csatlakozz fel. Az mozgáskoordinációs implantjaidat frissíts amint lehet! Szoftverfejlesztést csak a felvétel után a teamkoordinátortól fogadj el, miután aláírtál! Három napod van, hogy kiderítsd maradhatsz e! Vigyázz magadra.
Szívbe markoló érzés volt a saját soraimat olvasni magamtól. Olyan kellemetlen, mint az ébresztés során a mesterséges bőrréteget lehantolni az eredetiről. Borzalmas, fájdalmas és soha el nem múló az egyedüllét érzése. Az ember szociális, társasági lény nem való ebbe a világba és milyen paradox, hogy ezt az egészet a legapróbb részletekből kiindulva mind emberek tervezték és valósították meg.
Az elosztóban már egy fülkében állok. Egyik lyukból a másikba zuhanok. Egy órája sincs, hogy egy fémkoporsóból zuhantam a földre és már egy másikban helyezkedek el a testemnek kialakított nyálkás kocsonyába süppedve. Gusztustalan, nyálkás és mindjárt jönnek megint a tűk.
Egy hologramszerű felület jelenik meg a szemem előtt, miután rácsatlakoztam a hálózatra. Pár pillanat és érzem a szokott szívdobogtató érzés, ahogy a friss táplálék a véráramomba ömlik. A visszaszámlálás először zöld, aztán kék és végül feketévé kivehetetlenülő számokba tűnik el a szemem elől, ahogy az elsötétülő világ részeként én is belefeledkezek a virtualitás nyújtotta lehetőségek végtelen tárházába. Belépés.
-Válassza ki a kívánt útvonalat-Szólal meg mellettem egy hang. Megérkeztem. Gyorsan magam elé idézem az általam írt szöveg részleteit és kiválasztom az első checkpointot.Pár perc alatt elhadarom a fülkém kódját és a hozzá tartozó operátort kérem. Rámcsatlakozik. Érzem, ahogy végigfuttatják rajtam a keresőt és felmérik a kiberjeim állapotát, nem utolsó sorban a korom és szerveim minőségét. De első sorban mindig a kiber iránt érdeklődnek. Ettől függ, hogy mennyire leszek hasznos.
