Ez az én mentsváram, ez az én világom. Ide jövök akkor, ha már máshol nem várnak. Pár percre persze néha még vissza-vissza tekint belőlem az ami megtörtént, de én vagyok akkor is aki ide bújt. Bocsáss meg nekem, arra kérlek megint. Rácáfolok mindenre mert kinyúltam-*legyint*-és elértelek újból magamból feléd mutattam és megcsókoltalak. Nincs ezzel baj, már túlléptem az apró hazárdírozás határmezsgyéin. Nagyban játszunk, nemigaz? Hát legyen így.

Pontokat követek, ismerős az út. Morzsák szinte, csillagok amiket a szél nagyon messze fújt. Hihetetlen messzeségbe kerültem tőle, attól a sráctól aki már rám sem ismerne. Ő voltam akkor, én lettem a most. A jövő persze kacag, mert ő már tudja. Neki egy emlék csak a kérdés ami most folytogat. Hát válaszúton lennék? Közeledik a katarzis? Eldől az amit akarok, vagy hajszolom még?! Soká tart ez még azt hiszem, nagyon messze a cél. Hogy elérem e egyszer? Én vagyok a biztosíték.

Soha el nem rohadó lehullott levelek szőnyegén egy kertben, ott elvesztem és azóta is ott vagyok. Ez az a hely, ahol álomra hajtja a fejét a lélek minden áldott reggel mikor kinyitom a szemem és visszaszáll belém a tudat tudattalansága. Az a kontroltalan ösztönlény, aki álmomban vagyok ,ilyenkor elalszik és én leszek az ő álma. Ha ő felébredt pedig megmutatja nekem, hogy mit tettem, szembefordít a Nappal...