Hosszú idő után ma újra álmodtam, ráadásául úgy, hogy nagyjából emlékszem is rá.
Ősz volt, a földet már megcsípte az első dér, a köd délutánra sem ritkult. Az udvaron fociztam egy nagy csapat hasonkorú gyerkőccel. Én voltam a kapus, s vállamra hiába szakadt a másnapi iskolakezdés, s a háló őrzésének együttes terhe, olyan felszabadult és könnyed voltam, mint mostanában már nagyon régóta nem. Sokan voltuk, de valahogy csend volt a ház U-alakú, füves gyepén. Egy akkoriban nagyon nem szeretett, szürke melegítőm és pulcsim, valamint a kapuskesztyűm volt rajtam. Valamelyik fiúcska lőtt kapura, én vetődtem, de a képzelt földet érés pillanatában hirtelen felébredtem, s hess, az álom tovaszállt.
A sötét szobán fejem jobbra fordítottam, a ház oldalán kerestem lakásunk két ablakát. Az álmomban valahol itt kellett, hogy legyenek, ám ezúttal nem láttam semmit, csak a tévé és a videó stand-by fényeit. Nem integetett az ablakból édesanyám, nem köszönt vissza a barátságos mosolyú matrica-hóember. Gyökértelennek éreztem magam, de nem kétségbeesettnek. Valahogy nyugodtan konstatáltam a gyerekkor elmúlását, hagytam, hogy e focis délután emléke agyam hátsó féltekére kússzon, s ott leülepedjen, mint az ágyam mellett hagyott vörösboros pohárban megmaradt pár csepp szüreti nedű zacca.
