Aztán kibújt aranyló sisakjával a házak mögül és harciszekerével elindult a világ teteje felé.
Apró kis szikrák zuhantak a lepedő műszálaira, míg a paplan alatt a világ mozdulatlan maradt.
Az apró szöszök a fény sugárán táncoltak már, mikor a Nap elérte delelőjét és a fény csak vékony rést engedve magának az árnyékon át megállapodott az ablak alatti virágok cserepein.
Lassú hanyatlása fáradhatatlan ígéretet jelent a Holnap eljövetelére, egy óriás egy gigászi óramű apró részleteként.
Aztán havazni kezd,a felhők pedig elnyelik az eget és a fényt szürkeséggé varázsolják. A tegnap hóangyalát lassan befedi a ma hófúvása, a hócsaták emlékére csak a falak mögött maradt megfázás marad és a hideg, az emberi ami sosem változik. Nem melegíti fel a nap, nem változtat rajta az idő sem. A rideg jövő elrettentésképp mutatja csak meg magát figyelmeztetve egy olyan korra, ahol nincs már nyár. Nincs helye az ősznek és a behavazott növények nem növesztenek már lombokat.
Egy szánkó áll a dombtetőn egymagában, mögötte út de lefelé csak a fehér semmi látszik. Mondd, hol a gazdád?
