Az emlékezés tesz minket képessé a jelenben lévő különlegességek felismerésre.
Elhullanak aztán, egy fáról leeső apró gondtalanságokat visz el a szél ezer felé. Elmúlt már az az idő, hogy a négy égtáj elég lett volna, a horizontális és a vertikális végtelen magasságokba emeli a lehetőségeket. Ez távolság korszakokat zár le, időket tesz a végtelenségbe, vitrinbe zár minket, őket mindnyájunkat.
Van az a gödör. Megástam a sírotokat. Megsirattalak titeket. Ott állunk a szélén és halljuk a dobbanásokat. Viszhangzik a fülünkben, én láttam és mostanra már te is látod miért szenvedtem eddig. Egész lelkemből utáltam a sorsot azért amit tesz velem, hogy azt is elsirassam, amit nem nekem rendeltek volna. Nem érdemeltem ki, nem érdemeltem meg hogy ezt átérezzem.
Mások szavából született képeket átélni, ez is az én keresztem.
A felismerés, megvalósítás egy megvalósítása annak, amit kaptam. Így végigvezetek mindent, amire emlékezni érdemes de a kulcsát megtartom magamnak. Így lett a kincsetek az enyém és így lettem önző mesemondó, halandó szenilis vénembere egy sokszínű fiatalságnak.
S most, hogy ti már továbbléptetek, továbbléphetek én is?
Gyötrő hazugság, felismerés, építő realitás egy képzelt múltból. Túl erős szavak egy nagyon, nagyon egyszerű megoldás megjelenítéséhez.
Nincs több hozzáfűznivalóm.
