A város álmodó zaja behajolt a résre nyitott ablak résén át és magához ölelte alvó hallásunk érzékeny természetét. Aztán felébredt és kiteljesedett önmagán keresztül hozta magával a fényt, azt a még kiszolgáltatottabb lényt, akitől ha elzárkózunk sírásával ezer darabra töri a szívünket.
A konyhába beszűrődő fény pászmái a fehér gáztűzhely elektromos szikra-gyújtóját szemelték ki maguknak és egy félig kiürült borospoháron keresztül zöld,kék és sárga izzó pontokból összeállt képet festettek a kicsiny gomb köré.
Felszállt a füst aztán és kiszűrte magát az ablak résein. A zárt térben nincs hely kakasok rikoltásának vagy megkötött kutyák morcos reggeli köszöntésének. A város magába zárta önmagát és ez a többszörösen zárt tér nem tűr meg semmit saját teremtményeink kívül.
Egy sziréna szívja a légből a nyugalmat, a riadalmas érintésű hangzással egybekötve az általános gépi ricsaj távoli zúgása válik lassan súgássá, ahogy a megébredt tudat a fülön keresztül átvett információt unottan a már hallott, egyhangúk közé dobva szelektálta.
Biztosak voltunk benne, hogy eljön. Pesszimista hozzáállás lett volna mást gondolni és bár klisés csöppet és oly' sokszor elhangzott már, de mégis muszáj.
Gyönyörű tavaszt mímel nékünk az ősz, így haldoklik szemünk előtt csendesen a nyár.
