Először csak egy apró tűszúrásnyi érzés. Aztán imbolyognak a fények. Elsüti lassan az összes lapot, minden az asztal testén van már,ott hever. Az egészet, mindent ott érzed és úgy lüktet. átadja azt a valóságot, te jeleníted meg, magadban és nem fogod tudni elmondani senkinek.
Azt jelképezi, mindenkinek van egy ilyen metaforája. Megszemélyesíti a szabadságot, a békét, a lázadást, a háborút, a pörgést a nyugalmat és mindent, mindent ami jó. Mindent ami elérhetetlen.
Később ez a tű, ha elérte a kívánt pontot ,repedéseket indít. Generálja a változást és az egész, hiába márvány, hiába gránit vagy maga a törhetetlen sok ezer darabra hullik.
De semmi ok az aggodalomra, ez mind mind egy távoli pontban történt, nagyon régen. Akkor sem jelentett semmit, csak a környezet miatt hasonult olyan durvává, meghatározóvá. Valakinek csak egy szó volt, egy történés amivel nem tudott mit kezdeni. A legtöbb embernek csak egy jelenség volt, egy pont ami után megvonta a vállát és azt mondta, ez van.
Arcok jelennek meg és egy öntőformában kihűlni látszik egy anyag. Az anyag öntőformája megtört, azt hiszem maga az anyag is lényegtelen és tovatűnő semmi, ami porrá lesz. A forma a lényeg. Azt hiszem mindvégig a forma a lényeg és az az apró jelzés, rovátka, véset ami tudatja, az az anyag annak idején itt jött a világra.Bélyeg.
Egy távoli víztömeg képe körvonalazódik a párán túlról. Soha többet nem látható abból a pontból, de így helyes. A szemszög, az érzés ezzel elveszett de valami újat mutat a jövőnek. A ház a hatalmas tó partján felfelé még mindig ott és a teremtett valóság még mindig ott és a személyre illesztett valótlanság még mindig...ott van valahol és siratja a hamisságot. A tapasztalatlanság gyötrő felismerését, hogy az olvasztótégelyből nincs kiút, ha van aki ért egy csöppet is a romantikához.
Veszíts el valamit, ami soha nem volt a tiéd. Hidd el, hogy a tiéd volt és hordozd életed végéig a terhet amit magadnak teremtettél. Látod csak egy síró szájú bohóc vagy, semmivel sem több.
