Ahogy az idő múlik, úgy peregnek a lapok is. Felgyülemlett könyvek szaporodnak önmaguktól, egyelőre önmagukban. Hála az égnek nem fogynak a betűk és a sorok, a mondanivaló sem ritkul meg elolvasásuktól vagy éppen ennek hiányától. A könyvek változatlanok, maradandó pontok a világ közepéről, ahogy képzeljük hogy hol van ez a képzeletbeli vetítővászon. Hol kellene lennie? Kicsit itt, kicsit ott, de leginkább úgy hogy megfoghassuk a matériát és a másik oldal képzelt arculata mindeközben ne változtasson semmin az alapján, ahogy elér minket a remegés egy jobb rész érkeztével. Nem lehet túl közeli a kapocs, fontos hogy a szereplők ne érezzék úgy magukat mint az olvasó, az viszont teljesen lényegtelen ha fordítva így működik.
A polcon lévő univerzum egy határtalan, hosszan elnyúló képzeletbeli féregjárat. Tekergőző, akár embereket össze kötni tudó norma és véleményrendszer kinyilatkoztatás, aminek a végén valami belül megváltozik.
Vajon mire gondol a virágcserép, mielőtt földet érne?
