A gondolatok csak úgy cikáznak, töltés nélkül. Vagy anélkül nem is lehetséges? Egyre többször látom magam, amint lekapom koponyámról a hámot a földre dobom és a korlátok nélküli öntudat várának ormát meglékelem. Egyszer valahol azt olvastam oda benézve lát az ember tisztán, de akkor mi ez a káosz idebent?!
Egymást követik és arra gondol magában, hogy én vagyok a gyeplő. Mindegy mi csak korlát legyen, lehet rossz de kötött és talán így jó. Ha én vagyok hajszolhatnám, de önmagam csikósaként nem lennék őszintén kegyetlen? Önismeret, önismeret,önismeret...
Aztán csak ül a test és nyitott térről álmodik. Magas, hegyi levegőről mert nyitva minden, úgyszólván a kévén túlról dobog csak az agy Hannibál legyek ha érteném, miért nem túrok, ugrok kézfejemmel fejest ebbe a tátongó maszlagba.
