Behunyorítja a képet, de torz még ez azért becsukja a szemét.Néhány pillanatnyi adás-vételi hatásszünet után újra neki ugrik és megpróbálja beazonosítani a helyiséget. Sikerrel jár és itthon van. Lassú mozdulatokkal adja tudtára a szomszéd párnán épp a nyakörvén vakaródó kutyának, ideje elindulnia valamerre mert felé fogja lerúgni a paplant, az meg mintha értené úgy kepeszt egy akrobatikus mozdulat kíséretében a föld felé.
Leégett vállán a bőr húzódik össze ahogy teste leírja a száznyolcvan fokot és az ágy mellett fekvőtámaszban érkezik. Egy színész-producer gyerek jut eszébe mindig mikor ezt csinálja. Senki nem ismeri, bár ez túlzás de több kitartás kell hozzá, mintsem hogy egy átlag ember végignézze belőle mint a három évadot. Ő pedig a könyvet is elolvasná. E alkotás a mai világ jelenének óriásaihoz képest csak egy apró szösszenet viszont tele olyan kis dolgokkal, amibe ritkán fut bele az ember. Arra gondol hirtelen, hogy jó volna ha valaki ugyanúgy érezné mint ő. Aztán a következő pillanatban már a filmbéli ismétlésekből adódó otthonosság, nyugalom kerül a középpontba. Mikor a buddhista srác beesik az ablakon vagy éppen belóg a bejárati ajtón és egy számára tök idegen csaj mászik át a nappalin az ő ruhájában. "Heló, felkaptam egy pólód és beköltöztem a szobádba."
Elhessegeti a képet, a színészcsajjal együtt szertefoszlik a kis filmillúzió. Ez a pár másodperc elég volt ahhoz, hogy rászánja magát arra a karcsú harminc fekvőre amit reggelente szokott bepróbálni, csak úgy a mihez tartás végett. "Csináld már, az igazi karokat sosem a hangyák hordják össze..."
aztán egy régi, talán megfelelő már az idejét múlt jelző is, de az biztos hogy aktualitását tekintve a karakter szemszögéből biztosan a jelen képébe igazodó Ivy szám hangzik fel a telefon ébresztőjéből. "there's a place I dream about where the sun never goes out..'
