Negyed hatkor gyönyörű a lámpafény a Templom utcán. A fényre virradó macskák árnyai megugranak gazdáik elől és lassú lebegéssel a csillagok felé húznak, nagy ágas-bogas bokor csörtetéssel. Ilyenkor tisztának látszik az ég, tisztának tűnik a levegő. Lehet, hogy csak hideg van, de szerintem a pára lecsapolja belőle a fölös szemetet, ezt a szürke, koszos, kátrányos városi leheletet. 

Imádtam régen, ilyen tájban hazaérni. Szerettem a hajnalokat, nem voltam fáradt egy végig éber este után és csak leültem és írtam. Persze utána, ha már megerőszakoltam a hazaúton felébredt érzés egy maradékát és kifacsartam belőle a lírát (amennyire tőlem tellett) mindig ágynak dőltem és álmodtam. Mindig másról. 

Most az ágy alatt hatalmas csontok görögnek és fogak cifrázzák tejfehér,olykor itt-ott megsárgult bőrüket. Most ha felébredek és még mindig álmodok, hiába tudom mégis megteszem, keresztül nyúlok egy szellemen, egy szekrény árnyon. Több lépcsős lett az ébredés és én rohanok felfelé-ja, igen!-ez pont olyan mint rég, hiszen az álmodó jócskán nem alszik még. 

Kikötött cipőfűzőn csúszik most a pára, a talpamon. Az ablakokban a már aludni térő csillagok arcmásai néznek vissza rám álmosan. Egy aludni térő csillagnak mindig "-jó reggelt!", szerintem nem sértő.