csöndablak

2008.  02. 15. Péntek

Itt ülök a vasutállomáson. Fél óra múlva jön a vonatom. Egy órával később fogok megérkezni. Eldöntöttem végül,hogy ha kések is,de odamegyek. Biztos van valaki akinek tartozom ennyivel. De nem egy foszló test az.
Hogy hogy jutottam idáig. Nem vagyok képes rendes döntéseket hozni. Minden gördülésmentesen ment, és ment volna. Odaértem volna, leszáltam volna, eljutottam volna a temetésre, aztán felszáltam volna a következő vonatra hazafelé.
Most visszafele, ugyanolyan érzésem van mint mikor eljöttem. Gyereknek érzem magam, akit megijeszt a változás. Nem akarom látni,hogy mi történt. Nem akarom tudni. Nem akarok régi ismerősökkel összefutni. Várok, nem hoztam cigit, jobb is. Minek.

Mindjárt leszállok, elértem azt a vacakot. Kifizettem a pótjegy árát a vonaton, megdumáltam a kallerral,hogy gond van a látásommal és nem volt nyitva a jegypénztár ahol felszáltam. Egy hétszáz ft-os valamiért fizettem 2ezret. Ennyit ért a hazugságom.
Leszállok.

Mp3 a fülemben, és beletemetkeztem a papírjaimba. Irány a temető. A buszokat fejből tudtam,hogy mi merre. A buszon vettem jegyet, most ott írok éppen. Nem nézek fel, nem akarok látni semmit. 18 évet éltem le itt, és most tudom,hogy mit akarok és mit nem. Felszakítaná az összes sebemet, ha most rámzúdulna az az iszonyatos mennyiségű emlék. Hála az égnek a temetőben ritkán jártam. Erről már írtam, de arról nem,hogy mennyit ökörködtünk kisgyerekként a temetőkben. Éjszakai rohangálások, szerelmes elbújások és halálra rémisztések. Minden nap Hallowin szinten volt, mikor mi az éjszaka közepén összetalálkoztunk valamelyik buszmegállóban és eldöntöttük,hogy egy olyan helyre megyünk, ahol nem látja senki mit csinálunk. Játszóterek és minden egyéb. Elmentem egy játszótér mellett. Láttam a forgót, a hintát. Az agyam eldobom ettől az egésztől, és én rávágtam, hogy jövök. Basszus, én beleszerettem valakibe azon a forgós vacakon...
Talán meg se ismerném már. Hülyeség, ezer ember közül is megismerném. Volt olyan nő a fővárosban, akinek pont olyan szeme volt. Csak egyszer jutott eszembe, aztán nem találkoztunk többet, de megrázó volt. Egy pillanatra elképzeltem az egészet,hogy milyen volt, mi lenne ha, mint régen. Szétszórt vagyok, és fáj.
Tudom milyen érzés. Tudja mindenki milyen az amikor becsukott szemmel, a busz huppanásaiból, a kanyarokból, a kisebb fékezésekből, minden rezdülésből tudja az ember,hogy hol jár. Ezt teszi ha évekig ugyanazokat a vonalakat járod. Ha látok egy ablakot, és hirtelen elkapom a fejem és megint a papírra meredek, a fejemben körvonalazódik az egész. Mindegy az egész, inkább kinézek...
Na itt vagyunk...