csöndablak

Séta felfelé, nem lát semmit, csak a lépcsőket. Fáj a feje, ég a szeme és a lépcsőházban csak kullog felfele. Az a sok érzés, amit lennt hagyott, az a mennyiségileg kifejezhetetlen emlék amit magával hozott, együtt voltak csak egészek. Mögötte emberek sétálnak, jönnek utána, követik. Nem tehetik, ezt gondolják, de a barátjuk és segíteniük kell, vagy majd visszarántják ,ha már nincsen más út. Félnek, rettegnek de az ki elől megy, elfoglalta magát, saját magával és nem látja,hogy mit tesz. Márcsak pár emelet, már nincs messze és odafent frissebb a levegő, odafent jobb lesz. Megy felfelé, telnek a percek, múlik az idő, és mögötte, már sírnak. Ne tedd, nem lesz jó, nem kell ez így, nem ér annyit az egész. Meggyógyulni tán, arra vágyik. Ha elmúlik a fájdalom, már nem  kel aggódni, nem fog aggódni senki miatta. Kérlek ne tedd, emlékezz rám, emlékezz arra, a Püspök erdőre, micsoda nyár volt emlékezz rá. Nem hallgat ,nem figyel, máshol jár csak lépeget, és megy ,megy előre. Megnyugodott abban amit elképzelt, megnyugodott a tényben,hogy máshogy már nem történhet. Megáll az ajtóban, mögötte mindenki más is. Valaki szól hátulról, vékony hangú, szép lány. Nem szeret, nem is néz énrám, ki mellette állok, csak neki szól, csak neki senki másnak. A családoddal mi lesz, hol lesz anyád, amíg te kint fekszel a föld alatt? Kellesz ,nem látod be,de e világban vagy egész, és itt lehetsz önmagad. Eszedbe se kellett volna jutnia, szeretünk itt vagyunk mi mindannyian. A fiú bólint, előássa a cigijét. Rágyújt. Koporsószög. Suttogja maga elé a szót, aztán kilép a tetőre, és elindul a vége felé. A többiek állnak, senki nem tesz semmit, mit tehetne nem első és nem is utolsó ,ha most közbeavatkoznak. Ki ezért a felelős, ha nem más mint ő? Értékes ember, szeretjük, szeretünk, szóltam énis és reméltem,hogy nem teszi meg. Szívem mélyén tudtam,hogy ez megoldás, de gyávábbat nem tudtam mondani. Nincs ennél gyávább megoldás.
Kiült a szélére, lógatta a lábát. Mint akinek minden mindegy leült és szívta a füstöt. Nem érdekelte semmi, ott áltunk és néztünk. Valaki már a mentőket hívta valaki rendőrért ment volna, de mégse tettek semmit.  Nem szóltunk csak néztünk. Milyen bátor, beteg és gyenge ember. Megtört valamitől amit az élet hozott. Csak olyan problémát kapunk amit elbírunk, mondtam volna, de nem szóltam. Csöndes víz vagyok a társaságban, nem szólok ha nem kérdeznek, vigyorgok ha nevetnek, szomorú vagyok ha sírnak. Most nem értettem magam, sajnáltam ezt az embert, mert jó volt.
Gondolkozott, fújt a szél és borzolta a hajunkat. Ott áltunk, és telt az idő. JÁrt az agya, éreztük,hogy valami megváltozott benne. Nem kívánta már annyira, mit annyiszor oly komolyan magáénak akart. A halál megrészegít, de ha ölel a karja az ember megvonaglik, nem akarja mág annyira, ha tudja nincsen visszaút.
A lány megint megszólalt, tudtam, hogy vége. SZerettem, de aki így szeretne vissza valakit a halálból, az nem egyszerű érzelem. Eltávolodtam, bántam saját bánatom, nem fogtam meg a kezét, tudta mit érzek, tudta mit érez, és ő már csak azt a bátor szívet akarta.  Azt kiáltotta a lány. Ne menj el, kellesz nekem. Azt kiáltottam magamban, hogy dögölj meg, utállak téged ,te dög, te utolsó, te aki halállal játszol és így érsz el célt...
A fiú megfordult a széléről, visszanézett a lányra. Könnyes volt a szeme, a lány elindult felé. A fiú döntött, mikor látta,hogy az felé szalad, beleszívott eldobta és megfordult ,hogy felmásszék a panel széléről.
Hidegen fújt a szél, ridegen metszett. Síkos volt az anyag, ő elakadt s míg a beton ruháját tépte, ő magával rántotta döntését a mélybe.