csöndablak

Feküdtem és fejem a párnára döntve révedt bele a sötét semmibe. Ha sokáig figyeled a sötétséget, vibrálni kezd a szemed előtt minden. A feketeség, a semmi ilyen. Gondolkozol, vajon mit láthatsz. Próbálod észérvekkel megmagyarázni,hogy mi az amit látsz. Ha túljutottál azon,hogy ez ilyesztő, elfáradsz lassan és elalszol.
Én feküdtem, és gondolkoztam. Nem volt teljesen sötét. Szemem sarkát apró kis zöld tűként szúrta a hangfal ledjének fénye. De ha elfordultam, és a lambéria felé bámultam, láttam megint az árnyakat az árnyakban az ő testében. Elborult képzelgések jöttek ezután, melyek olyan valamik létezését firtatták ,melyeket egészséges ember nem hisz el. Arcok, kezek, testekhez nőtt lábakat láttam a sötétben materializálódni ezekből az erőltetett látomásokból. Ha valaki odasúgta volna,hogy kifordult a szemem, és rögtön ekkor nem rémülök halálra, elhittem volna neki. Becsuktam, és kizártam mindent. Jött megint egy elképzelés, ha elzárkózom, és nem hiszek belőle, ők sem hisznek el belőlem semmit. Nem zavarjuk egymást, tehát ha egy ilyen kifordult struccpolitika szerint próbálok végre nyugalomra térni, valószínűleg előbb sikerül, mintha kinyitom a szemem és szórakozok a fantáziámmal. A fal felé fordulok, fekete a fehér, a piros is fekete, a mozaik színei is eggyé forrnak össze, és nem mutatnak különbséget a légnemű változó részecskéivel ,miket sokszor, úgy hiszem, egyenként szememmel követek nyomon. Nincs innen kiút, nincs elmélet ami segíthetne túllépni e képzelgéseken.
Lehunyom végre, nyugodtan. Nem érdekel már semmi, az egyedüllét, pár percig tart csak, mindjárt. Csörög...Csörög...