csöndablak

Apró csöndes szemeivel néz a világra. Hallgatja a zúgást, azokat a zajokat, amik egy busz út velejárói. Térdét maga elé húzza, és nekitámasztja az előtte lévő szék háttámlájának. Milyen praktikus, ha az ember nem nőtt nagyra.' Jó lehet, a magas fiúknál is, meg az alacsonyabbaknál is.' Kinéz az ablakon, rohan mellette a táj, szántók, földek és a ég kezdődik ott, ahol véget ér a szemhatár. A felhők alig mozdulnak, a nyári nap átmossa testüket fényével, és világosba borítja az kék sötétjét. Mindig elsötétedik arra, amerre véget érnek a fák, amerre véget ér a táj. Lapos a világ, és csak bennünk van kis gömb formájú megnyilatkozás, ami talán, egyszer hasonlatos volt az igazi Földdel. A lélek talán, egy kis gömb, aminek nagyons ok rétege van. Egy kis mag, parányi pöttyökkel, mint egy gránátalmában magok, olyan rengeteg.
Eltűr egy barna tincset. Most szőkének látszik, de nem adja vissza az ablak a színeket. A szeme hol zölden, hol kéken csillog. Nem igazi, egyik sem. Mintha váltaná a képeket, emlékváltós íriszei lennének, mik mindig mást mutatnak.
Végállomás.

Kikapcsolja az mp3at, leszáll és elindul a város felé. Fehér, elnyűtt kis cipőjén az idő ráncai látszanak. A fehér érzékeny szín, sokkal könnyebben koszolódik, mint az erősebb színek, és ha egyszer bepiszkolódott, soha nem lehet teljesen megtisztítani. Sok tulajdonsága van, de az egyik legismertebb talán az,hogy az összes színt tartalmazza. Visszaveri a napfényt, és hideg marad. Viszont, az is igaz, hogy ha átfested, kívülről színes lesz, másmilyen, de alatta mindvégig fehér marad.

Sétál, céltalanul. A város nagy, a bolyongás jó, nyár van, és van idő mindenre. A tincs megint a szembe lóg, eltűri ,nem nyúl hozzá. Süt a nap  virágba borult az óra a Bizinger mellett. Relatív tömeg áll ott és vár. Ki a buszra, ki másra, ki csak arra, hogy zöld legyen a lámpa és mehessen a dolgára. Beáll az emberek közé és vár ő is,arra hogy átmehessen. Elindulnak aztán és a kis test beleolvad az emberáradatba.