csöndablak

Kinyitják a szemét. Körbenéz. Hirtelen felfogja,hogy felébredt és felül. Körbenéz,és látja maga körül a szobáját. Új kalandra, új napra virradtunk. Ő a statikus jellem, most a címbe tép. Leül az ágya szélére, és haját szétfújja a szél. Cigarettatárcáját az ágy mellől felveszi, kinyitja fél kézzel és ajkai közé illeszti az elsőt amit belőle kihúzott. Szép fémes ereklye, csillog rajta a fény, és ahogy beleszív eltávolodnak tőle a szellemek. Minden apró, vagy hatalmas, vagy monumentális most az égbe szökik. A lidércek soha nem szerették a füstöt.

Kifújja. Érzi, ahogy átjárja a mindenét, és ahogy a kaparó érzés szabályos kaparászássá válik, a köhögés szembetűnő jelenség lesz a tetőn. Ahogy feltör, és végigvándorol a betondzsungelen, látni véli a félve életre kélt hang a kietlen és mégis végtelen panelrengeteget, ócska düledező romjait egy elmúlt civilizációnak.
Eltörli ingujjával véres szája szélét és begombolja. Gyűrött,de kit érdekel. A divatot hordani kell, tehát mindegy, hogy hogy van az emberen. Ember...

Megvakarja a combját. Elvakar egy sebet. Az áldott üresség, áldatlan állatai. Szúnyograjok,dögök milliói zaklatják éjszaka, ha nem húzza magára kellően a hálót és a takaró alatt egy egy moszkító a bőrére talál. Mocskos teremtmények, mert nem elég,hogy mindenféle járványt terjesztenek, még több helyen is szúrnak, ha az első nem volt elég. Mocskos egy népség, igazán élhettek volna még erre emberek, még ideig, csak addig,hogy kiírtsák az ősi idők utolsó maradványait is.

De most itt van egyedül. Nagyon kevesen maradtak és olyan flegma az egész. Olyan betartós a helyzet,hogy itt van egy irdatlan magas háztömb tetején, és az összes létesítmény ,minden ami összeér egy nagy átláthatatlan létesítményt, a modern világ kihalt megalopoliszát mutatja. Dohos gyárkémények tetején fából tákolt lakóházak. Belül lépcsők mik le a mélybe futnak. Csarnokok, elöntött csatornák, gyárakban a falakról lógó plakátok alatt, megintcsak falnak támasztott futószalagok, konzervek és más egyebek maradványai néznek, búsulnak a sötétben.

Oda fog ő elindulni egyszer, ha végre össze kapta magát. Ágya fölött napernyő, róla vízelvezető csövek, alattuk teáskancsó, alatta gázpalack táplálta melegítő ketyere. Körben, a városból, a környékről összevadászott, szinte évszázadosnak tűnő, és mégis mintha új csillogást adók lennének a különböző sehol máshol a világon nem látható kütyük. Az ő csemetéi. Végigjáratja a szemét rajtuk. Megsimogatja az egyik furcsa háromlábú kördobozkát. Kis tűit köralakban mozgatja. Ő nem tudja, de ha kulcsa lenne hozzá, fel lehetne húzni.

Nincs miért időre kelni. Nincs fogalma az időnek.Megszűnt, ahogy megszűnt minden más is. Vannak a hernyók, a szunyogok, a pálmafák, a kutyák, a macskák és azok a nagyvadak, amik az alsó részekről nem tudnak feljebb jönni. Egymásra vadásznak már itt a felhők is. Minden zárt, magánterület már a levegő is. Egy csepp esőért, esővízért is háborúzhatnának annyira értékét vesztette minden ami más.

Kisétál a szélére. Milyen apró,gombostűhegynyi és semmilyen ez a Holdról. Egy víztorony tetejéről néz végig a városon és innen elképzelhetetlen távlatokat képzelhet el akárki. A föld alatt legalább olyan mélyen nyúlik le a város,mint ahogy az égbe szökik. Felhőket karcolnak a már elfoglalt tornyok. Az övé nincs magasan, de árnyékot se vet rá senki.

Pengét tesz egy kis tálcába a semmi szélén. Átlátszó folyadékot önt bele és míg az feltelik, és teljesen el nem lepi a finom kis fémlapot, félmosollyal az arcán hallgatja a felszűrődő zenét. Egy alsóbb konyhasátorból szűrődik fel reggelente a hegedű zaj. A lakó egy panel tetején húzta fel, m63 ez volt a tetejére írva.
Kiveszi a pengét, beleteszi a foglalatba, és a felkelő nap arcával a háta mögött, borotválkozni kezd. Ágya fölött feszül az ernyő, róla lóg le az ezer fémes vacakja, és köztük egy Mária templom béli ólomablak visszacsillanó képében, nézi magát. Végzett.

Nadrágját elveszi az ágyról. Felhúzza. Öveit felcsatolja, aztán bakancsait kezdi keresni.
Felveszi azokat is,miután a kabcákat is lábára csavarta. Elképesztő,hogy egy ilyen kis területen képes elveszni valami. Idefent nincsen szélvihar, idefent csak néha eső van, tiszta lágy érintésű. Örök nyár van, mióta kihaltak az emberek. Ők megmaradtak, az utolsók és csak élnek,hogy éljenek.

Bőrkabátját kapja még magára. Statikus jellemén, izeg mozog az egész ,mint olyan és zsebóráját nézi kezében.  Ő csak kis világnak hívná, nem kattogónak,vagy kertyegőnek ,mint a többiek. Úgysem jár már, és nem a számlap a lényeg. Hanem a kép. A betűket ismeri, narayana. Pár perc még, nézi tovább és nem tudja,hogy miért ne feküdne vissza. Új nap új kalanddal. Nézi még mindig ,fekete hajat, az arcot a szemeket. Egyszer majd megtalálja, újra. De a hogyan nem kivitelezhető. A város zárva van, és régen elmentek már. Ő keresi a nyomokat, ezt nézi most, ezt találta, és nincs már más.

Elhúzza maga után a pallót. Elrejti egy kiontott tűzfalban aztán arra gondol,hogy kik keltették. Megint velük álmodott. A lánnyal, és a lidércekkel. Fehér tollas, angyalszárnyú, nem ide való lényekkel. Sosem beszél róluk, sohasem beszél velük, sohasem szól hozzájuk, mert úgy érzi,hogy csak erre vágynak. Hogy megszólítsák őket. Ezért mindig otthagyja őket a tetőn, és ezért gyújt rá ,minden áldott reggel, hogy egyedül hagyják az emlékeilvel.