Remegés fut végig téren és időn, mit evilági nem észlelhet csupán kölcsönbe nyert, hitvány testének kezdetleges érzékeivel, mik nélkül képtelen elhinni bármit is. A hullám tehát nem is létezik, ahogy az idő sem amin végig fut, megállítva a tér minden porcikáját, szigorú tanárként intve meg az épp cseppenni akaró vízmolekulát elhamarkodott döntése miatt. Ekkor jönnek ők, kik mindíg is itt voltak, csupán nézőként figyelni cselekedetüket, hátradőlve nézvén a terem csendéletét.

Elfáradt testek fekszenek mindenütt. A színpad üres, a képek letépve fekszenek a sarkoknál. A függöny elválaszt mindent, mintha visszafelé fújná a szél. Zárt térbe szippantaná be valami láthatatlan erő, mintha ott lenne benn az, ami az egészet visszafelé fogja elindítani. Egy apró kattanás lesz, a függöny mozog csak, mintha rángatnák az érintésben, vörös testét ide oda, mintha láthatatlan kezek tépnék szerteszét.

Megáll a függöny. Kisimul. Eljött a pillanat, érzi a levegő, mindjárt kitörik, kiborul, eltörik, felzúg, zúdul és árad és rohan és viharos lesz minden. Valami még visszatartja, valami vállon fogja még, és a földre nyomja az óra számlapját. A testek rezzenéstelenek, de fokozódik a helyzet, és izzani kezd az elöntött csarnok maga is. Aztán, elszakadt az utolsó szál...

Nem bír tovább nyugton az Einsteini téridő. Elszakad és mártásként keveri össze a múltat a jövővel, ismtélődő jelenképet alkotva angyaloknak és arkangyaloknak egyaránt, kik előtt ott áll most a döntés joga. Nyersz ez biztos már de mit? Pokol tüzét vágyod, kárörömmel, hogy patád gyengéken tiporhasson, vagy szárnyra kelnél a fellegekbe, ott várni meg a következő csatát, mit minden siralmas élőlény vív, letekintve takarva el kétszínüséged más erényeiddel?

A testek vonaglani kezdenek, összeszedik magukat. Még a földön egymásnak esnek, ütik csépelik azt amit érnek. A színpadra lépnek közben. Apró fények gyúlnak a függöny mögött, kísértethistóriához méltán illene az összeállítás ,hiszen a zenészek mind, mind mintha nem is lennének. Bárszékek, asztalok röpülnek, törnek szét a hátakon. Izmos testek, vállak, arcok gyúlnak égő cérnaszál módjára gyújtózsinórként egy új párbajba. Ütlegelnek, ütnek, és ha néha valami a színpadon száll, a zenészek belehajolnak a röpülő vacakhadba, hadd repüljön keresztül rajtuk valami ,ami úgy volt ahogy ők is.
Persze még nem kezdték el. Nem csaptak a húrokba, majd ha elhalványultak a hangszerek annyira,hogy bírják őket a lég nyakak, derekak...láthatatlan érinthetetlen ujjak..

Két lény áll csak ott kívülről nézve testüket, ők kik megnyerték az igazi harcot. Nem lesz belőlük se angyal, se ördög. Lidércei lesznek csupán az utókornak, hogy a végítéletkor azt mondhassák: bocs haver, én majd később.. még 5 perc
És mennyi lesz az az öt perc, majd ha az idő, és vele minden megszűnik létezni? Ezt csak ők döntik el. Két ember, ugyanolyan pólóban, min a nézők seregének szeme egyszer csak megakad: Angyal vagyok, turista.
Hagyják hát tovább menni a képet, egymásra néznek, és testüket a tömegben hagyva lépnek tovább, hadd harcoljon, szórakoztassa a döbbent sereget, kik eddig azt hitték, ők a hatalmasak.

Énekelni kezd. Nem figyelnek rá. Hangosabb mindenkinél és olyan, mintha nem is lenne érthető, vagy nem is egy nyelvet beszélnének. Szárnyakról beszélnek idegen nyelven. Elvett ereklyékről, miket nem foghat fel az , aki a szilárdban hitt élete során. Senki sem látja már,hogy mi zajlik. Csend ül a termen, megszűnt a mozgás, a visszafelé hajtott, csillogó vacogás. A falak apró pontokból indult mozgása, az aeteri zaj, a mindent szippantotta be a semmi és így lett a káoszból a két néz újra egy üres teremben látnivaló nélkül. Csak lóg a lábuk. Lóbálják.  Emésztik a történteket. A játék végetért, démonok ők és véres talpukról apró pihék hullanak alá...

Kérdés a kommentelőknek: melyik bekezdéseket írta Freeyes illetve melyikeket SewaDork?