Hová néz a szeme, ha eltekint. Egy panelkonyha ablakából kitekintve eltűnik a szem ,az arc. Lehetetlen kiszúrni akárkit is, hiszen hatalmas, és sokkal kisebb az esélye, hogy ha valaki feltekint , mégis rád, a te ablakodra néz. Most szakad az eső, szürke ,ónos, hideg és tavaszi. Nem panel, nem magas, lent van, és jobb. Soha nem néznék ki, elhúznám a függönyt akkor sem. Meglátnának, és én lennék. Nem akarok beolvadni, nem kell a lyukba zárt arctalanság, mégsem vállalom fel, hiába vagyok egy ilyen szépséges kastély ablaka alatt. Elhúz egy busz, aztán kettő, és ahogy telik az idő, szétcsúszik az infrastruktúra. Az egész elképesztő és merész,mert ami távol volt, most közel lett, ahol szántó volt, most belváros lett. Így lett a 31es kertesházak, paraszti viskókból, égimeszelőkig érő ,személyszállító járat, egy hatalmas megalopolisz közepén. Most ott sétál, szemében új csillaggal, szebb élettel(nem,nem ablakok alatt) nem tekint fel, nem néz, inkább elbúvik a lencsék mögött. Úgysem jön szembe senki, mert mindenki rohan, időveszteség lenne pont szemből az ő irányába futni. Ezért mellette futnak, s tudja mindenki, ahogy ő is,hogy ez az új városrész ahol, a 31es buszról a sofőr integet a 11es sofőrjének,hogy ’csá’ és vigyorog, hogy ’mizu’ és kürtöl, hogy ’értem’ szóval, nincs értelme visszafelé futni. A kis raszta is messze van már, felnőtt lett, és ő is kocsival jár már, met unalmas lett a tömegközlekedés. Olyan szimpla, átlagos, diákos.
De ő még mindig sétál, kezében könyv, nyitottan lóg és a sorok között szakítós versek, tündéres mesék, a minden tetején ülő boruló , fekvő alkalmatosságokon fetrengő néma alakok vannak és olvashatatlanul. Ezért szereti. Ballra néz,mostmár kitekint meglepődik, két múltat lát. Szerelmesek padon, azt mondja meghalok,hogyha hozzámérsz, hiába a líraiság, ez a dalszöveg is megjelent már magyarul. In the end dalszöveg magyarul, ez is, suttog és az egyik határvárosbéli, elejt egy muskátlit , az utca kövére felkiált, ’ne’ és ’hogyaza’ vagy ’ezmostmér’, de lényegtelen és jellegtelen az egész, minek kiabálni, őt se az ejtőt, se a muskátlt nem zavarja már,hogyha ő ilyeneket ordibál. Lassan hazaérhet már. Házak ablakai villognak a híd szája mellett, és a korláton átnyúlva leszed egy szál rózsát. Kert van a házak tetején, és belakot már a bolygó ezen csücske, írták az árkád tetejére, ősöreg graffiti, ennyit a múltról, senkit nem érdekel,hogy a régi szó is lehet igaz. A jövő igazol. Benéz egy másikon, nincsenek rózsák, helyette számítógép asztalon mozgó háttérkép halak úsznak, motoznak és hallatszik ahogy nekifutnak a flatronnak, hiszen ki akarnak jönni, virtuális már a valóság is, és fordított a lét, az energia nem folyik, hanem él és létezik. Felhasználónév, login, pass és miegymás, ott van a mozgó háttér alatt beütve, de nincs enter, ahogy escape sem.
Felsétál a hídra, onnan néz el, nem haragszik már, hiszen a napnak menni kell. Egy dolgot sem ért már, azt sem miért indult el, hiszen az otthon ott volt, ahonnan elindult és ahova most vissza térni kell. Fenn a híd tetején, megborult valami egészen más, valami szép, mert a muskátli cserepein megcsillant a fény és szikrát vetett. Őrült egy pillanat, esti mese, vagy tavaszi történetek, mindegy ,hogy mi megy éppen a tv –ben, az arctalanság oda, mert a patkánylyukakból, mind mind a szemek, csak őt, csak a hídon magányosan cigizőt nézik, és senki sem érti, hogy ő miért nem rohan sehova.
’Najolvan, induljunk akkor..mondjuk..haza’
