csöndablak

Először finom és hideg, azt hiszem fehér. Benne van minden, az összes lehetőség. A fekete is, a mély is, a világos, a zord ,a rideg és a meleg is, egyébként mindegy mert a lényeg ,hogy az összhatás szinte remeg a kezdetben.  A hidegben a semmiben egy kis fekete pötty, papírra, érdesre csöppentve kis pacából aztán ,csíkot húz a penna, a sors ujja maszatos kezével kilátásokat hagyva még mindig mindenre kiható kuszaságot firkál.
Gyermeki kézen az egek ujja, megforgatja és a nappal sárgával, barnával óvja, űzi a fehéret el, hogy az újabbaknak, a kuszaságon, vagy azon kívül , helyet adjon, ha helyet érdemel.
Sárga alapon, fekete csíkok, néhol fehér foltok, tiszta káosz. Az arc fest, csak fest tovább és nincs megállás, mert a sárga is a múltté már. Ott van a szélén a kék és a sárga múltra kúszva, elzöldül a végeredmény. Végtelen fűszálak, ott a bányán, a zöld színben, kilátót formálnak.
Kihúzódnak a formák, kontrasztok rohannak, és a kavalkádból realizálódik egy, azaz egy pillanatnyi valóság. Betűt formál, pedig nem tud írni. A sors bölcs, de a beszédben inkább, a tettekben jobban, a leírt szóban soha nem alkot nagyot, most mégis, egy rövid, kilenc betűs szóval szenved, gyermeki magabiztossággal.
A zöld alapon barna csíkos, éles tájon, párnákon, fehér boltozat alatt, mennyezet vagy plafonnak hívja a gondolat, ott vörösek már a színek. Nevetés fut, szinte mintha lőnének, úgy száguld az ecset tova, és ami megesett, már mozgókép, mi a vetítőbe rohadna, ha csak egy percre megálhatna a sietségben.
Simogatnak azok a fűszálak, süt a nap, nyár alatt van már az ég is. Felhúzták a sátrakat, csillagos , és mégis kellemetlen a minden, hiszen ha ketyeg, elmúlik, csak leírva szép már, elfutott, nem is néz már ugyanaz a Hold a kerek szem ,csak egy folt már azon a szöveten.
A vásznon megáll az ecset. Elérte a vég. A csecsemő kéznyomát hagyja a szélén, aztán megtörli könnyes szemét és ásítva nyugovóra tér. Egy sötét foltban a jobb szélén, azonban, ott hagyott egy ágyat, egy asztalt, és egy tv-t nekünk pálcikaemberkéknek.