csöndablak

Kinn a tetőn, meleg a levegő. Nem fúj a szél, izzaszt az idő. Hidegen csillog a hold fénye, rideg cigarettatárcáján. Végigjárja ujjaival, aztán kihúz egy szálat. Szája szélére teszi, finoman megfogja, nincs szél, szóval gyújt, és mivel nincs ami elfújja, könnyen beég a szálba az első lángcsóva. Miniatűr fénypróba, kis apró izzás messziről és bár a láng ,egyszer régen nagy szó volt, mára már mindennapossá, eszközzé szürkült. Ezen jár az agya. Gondolkozik.
Mindig ezt teszi, és mosolyog. 'Mekkora égés.' Gondol, gondol. Lóbálja a lábát, magasan van. Túlontúl magasan, és minden csontja összetörik, ha véletlen mégis lecsúszna. Halálosan megsérülne, s dicső szenvedése végére, napokkal később tennének pontot, ha valaki sajnálkozva megtalálná a leesett halandót.
Tovább jár, elképzelten, szobájában ül. Szívja ott is, de háttal az ablaknak arcára rettegés ül, valaki bemászott az ablakon. Feléje suhan, megérinti a hátát. Csak finoman, nincs para, nyugalom és béke van. Azzal kezdődött minden, hogy itt egyszer bemásztam, két emelet magasan, ez merészen hathat, de még súg pár sort, aztán átölel. Béka van a kertben, kuruttyul, és a zöld betűs szó, zöld szavakat alkot, hová, hová szaladnak a legyek, ha a szárnyukat tépték, és mögöttük a sötét halál brekegve, hüppögve ugrál? Ez már a kert, és ő fentről nézi. Magasan van még mindig, és megtört az illúzió, hogy ő bent a szobában. Mindegy is, fejlett már a szuszogás, a neszek rég elültek, most siratják a telet a bolond idők, a bolond gyermekek. Őrült elmék, hiányzik a tél nektek, suttog maga elé, és nem értve az egészet a csikket a szomszéd házra pöcköli, hullócsillag.
Száll és leér, mint egy cigicsikk, az ember fekszik, a csikket eltapossák, a csillagot megkívánják, aztán ő is földre hull, ha csillogtatta álmát, és eltolta az égen, valakinek a kívánságát.