csöndablak

-Elúsztatok, mostmár végetek, de soha, soha...- suttogja a halk szavakat, hangosan a vak líra, bús kopasz lovagja. Hátravetett sisakjából ezeréves rojt lóg, rajta porcica küllemet, vakmerőn ront, ahogy a szél vele eljátszik. Szamár háton visszafelé, fekszik e szürke paripán, rozsdás páncélos idegen, a meredély szélén mordan, hidegen.
-Elúsztatok, álmok, mostmár végetek, de soha, de soha nincs már rendes végetek...-Köhög, nem megy ,pedig felkéne még vinni a hangsúlyt, valahogy úgy, mint régen. Megint a visszatekintés, megint puszta érzelem? Minta nincs, ez az egész új, fekszik a lovag visszafelé a jámbor állaton, és húzza, vonja magát rajta, súlyát alig bírják alatta a kötelékek.
-Mert én adom a pontot!! Én vagyok a líra maga, és hangszerem a hangom, s ahogy mondanák...-Csönd száll alá a dombokon, a fák alól levélmajmok zúgnak, néznek és a földre ereszkednek zajtalan pimaszsággal.-Azt,hogy folytasd, hogy folytasd öreg! Abba ne hagyd, mert visszakötözünk arra a nyivákoló állatra...azt mondanák...-Suttog és hangja könnyekbe fúl, nincs már tettetett harag, se délc, se kőszálú kihúzás a lét alantas vidékén, egy dombtetőn az átlagból, ha minden fűszál meg is hajlik, ő biztos,hogy felfelé húz. De mintha még a táj is egymaga, azt súgná, amit saját végszava, és kérdezi csúfondár módon egyre csak azt újra, meg újra...
'Mond hova lett a fiú, hol van a gyermek, kiért ,s kivel másokért egyszer egy botra kötözted és a szamarad a magasban vitted?'
Elnéz az öreg, könnyei szánják arcát, megfogyott a csillogás benn, máshol pataknyi izzadt vérben kevesebb volt a szenvedés, mint most egyetlen lélekcseppben...