Egy kulcsa volt szabadulásunknak. Egy apró rotring-kupak méretű fényes egyszerhasználhatós kis kütyü. Mikor összeszedtek minket, mindenki kapott egy ilyet. Ekkor kezdődött a rémálmom.
Nyugtalanul aludtam, képtelen voltam aludni. Többször felébredtem közben és bár borzasztó volt a bezártság és a tudat ,hogy nincs kiút én mégis visszavágytam. Aludni, álmodni. Álmodni, és küzdeni az ott belül élő önmagunkért. Én mikor megnyomtam azt a kis távkapcsolót, rögtön azt éreztem ,hogy kihúzzák a lábam alól a világot. 'Álom az álomban?' Lázálmomból ők ébresztettek, akik ugyanúgy megkapták ezt az ajándékot. Már a nyakamba volt akasztva a kis rotringkupak és mint valami borzasztó ékszer úgy feküdt a mellkasomon flegmán. Mosolyogtak rám. Örültek ,hogy túléltem. Ha többen vagyunk talán több esélyünk van visszajutni.
Pár nap telt el, megtaláltam a biztos pontot. Persze ő volt az. Kerestem a társaságát, vonzott és tudtam ,hogy jól fogok járni, ha vele maradok. Szóba került, hogy vannak itt beavatottak is. Valakik akik képesek erről az átkozott helyről visszakerülni a saját realitásunkba. Meg lehet unni a fákat is. Kavicsos partszakasz az erdő végétől és égbe törő, szinte az eget tartó palaszirtek magasodtak mindenütt. Éhen fogunk halni, mondta valaki és eltűnt. Nem , nem kell a pánik, erre gondoltam énis helyeselve, hiszen ami negatívum egynek az negatívum a többségnek is.
Valaki azt mondta, hogy nem bírja tovább. Kékek voltak már a levelek, kék volt a fű is és lángoltak a bárányfelhők a csodálatos vöröstől. Mintha ránk akart volna szakadni a világ és ez a baljós hangulat túl sok volt. Vörösek voltak a madarak, elindultak a semmibe, mind. A szirteken és a magasabb , számunkra elérhetetlen fákon fészkeltek. Hatalmas csőreikben vitték a tojásaikat, hogy aztán a tengerbe dobhassák őket. Abszurd volt, mert az éhesebbek közül volt aki berohant, hátha kihalászhat közülük egyet. Akik odavesztek,azokkal nem volt kinek elszámolni. Magunk között, könnyek nélkül ,de megsirattuk. Egy ilyen eset után jöttem rá, hogy nekem nem számítanak. Csak ő számít. Messziről néztem, legtöbbször nem is mertem odamenni hozzá. Ismertem valahonnan, nagyon régről, és mégis csak pár hónapig tartó napja ismerhettem. Szépnek tartottam. Nem látszott rajta félelem, se pánik. Ott volt mindig a tűz mellett, ott ahol döntöttek mindannyiónk sorsáról.
Nem akartam felébredni. Jóléreztem magam, pedig éheztem, fáztunk és küzdött a tenger a part ellen. MIntha le akarta volna győzni végtelen szigetünk, ő hozzá csöppnyi méretét. Minden viszonyítás kérdése. Megbolydult hangyabolyhoz hasonló volt először, mostmár ázott kutyák a sziklák alatt. Nincsenek személyiségek, csak én és ő, és a többiek. Féltem tőle,hogy a harmadik személy, a közösség felfedezi, hogy személyiségek lettünk. Nem akartam elveszni.
Megbökte a hátam. Hárman voltunk, kiterveltek valamit. Bólintottam.Messze voltunk, fent egy sziklára másztunk fel. Egy lány, és egy vékony srác az én mellett. 'Itt a lehetőség menjünk vissza. Éljük túl.' Én nem értettem, azt mondták a központban ,hogy ez a vacak csak idefelé működik, és nem érdemes magunknál tartanunk. A kezem a sajátomra csúszott és Ő-rá gondoltam. Elszorult a szívem. Nem akartam menni. A lány bólintott a véznára és levette nyakláncát. A szemembe nézett, és felismerte az érzést. Ugyanazt érezte ,mint én. Neki én voltam ő. Azért hívott engem harmadiknak. Megnyomta a gombot. Azt hiszem meggyűlöltem érte, amikor megéreztem, hogy újból kihúzzák a szőnyeget a világom alól, és a lábam eltűnik alólam.
