Kis lépések. Nem az elsők, nem is az utolsók. Csak közelítenek valami felé. Nagy ilyen keskeny lépésekben mérve. Hosszra keskeny, félreértendő, jön valami erdő és fák(k), boltozat az ég, csillagok a szemek, a hangulatvilágítás. Dübörögnek a falak, a levelek most szinezék és az ágakról csorgó veríték nem más, mint festék. Bemázolták a világot, ott araszol középen. Sárga köves úton kislány, milyen derék, de ő a nyálkás ösvényt követi, meztelen csigásat, igazán nyálasat. Nem is lány ő, metamorf, arca mégsem torz, csak a keze. A lába szőrös, csak kicsit és néha meghúz vele valamit, ha a sötétben nem látnak a lábujjai mást, csak a semmit. Utálatos a semmittevés, kesergés, nevetés, beszélgetés, zord halál. Történetet ír, míg néha megáll. EGyik oldalt lement, máshol feljött a nap, az ágak aludni készülődnek, míg a madarak elbújnak. Ő leült a sötétben, csillagfénynél ír. A hangfalakba halt a csönd, meghalt a harmónia. Úgy beledöglött, hogy véres tócsái mostmár Jancsinak,Júliának elszórt kenyérdarabjai. A madarak nem isznak vöröset, ha borral kevered, végül a földön keresed úgyis, ez az erdő most pálinkás jóreggeltől sír, rí. Mert ha meggyullad elég, ha megiszod beég, ha beégett mindegy, kívül belül szerelmesen ölel téged az alkohol, szereted? Sok féle füstről írt. Felállt éppen, megint araszol. Lassan halad előre, talán ragaszkodik valamihez, talán nem ért valamit. Mindegy, amit nem lát a szív, nem fáj a szemnek, fordított az eset, talán kinevetnek. Most pedig koncentrál, az
ösvényt elzárta az út, forgalmas, futrinkáktól ,mindenféle csótánytól,haragosan megtelet járdája az életnek. Körmöl megint, mert megállt, ez tetszik, ezen még nevet, aztán tovább megy. Átszűrődik a pillanat, hol a honban a fény, ott hol nem létezik sötét és a pörgés mindig megvan, most a nyugodtság mindent, ami van, csak fáraszt. Érthetetlen szavak tömkelege, mi a jobb és mitől? Ez már kérdőjel a fejben, romlott gyomra ,apú. Segíts most, csak egy picit, elmélkedik, búg.Átmeneti megoldás volt, még mindig zakatol. Fáj a szív, fáj nem dalol, a pici lábak másznak már. Fára föl, és felfelé. Aki keres talál. Jut eszébe, és bevési. Kinéz a lombok közül, már olvad a festék a platón. Hiszen a világot ,az egészet csak húzzák. Bámészkodók karistolnak, aztán beszólnak, ne te húzd, ott a szamár. Lógatják, vasparipák, lángoló szemű vad indáktól nyerő, csodálatos élettől izzó, rövid démonok, ők most léhán, nem figyelnek rá, nem figyelnek semmire. De az indának is ennie kell...Nem kell semmi nekik, tönkreteszi őket, azok a finom munkák, mind egy nagy úr műve, ki mikor alkotta, már tudta, hogy ez lesz. Szabad akarat és ő tudta, hogy azokat az aranyos csavarokat, szépséges idomokat, gyönyörű szemeket, barnákat, kékeket, hogy fogja tönkretenni a modern világ ember alkotta csodája. Az élet. S persze ez Urat is megalkotja magának az ember. Akinek ő kell megtalálja, elég csak tükörbe néznie. Teleport ha magad nézed,s a fiú a fákon leült, és a levelekből galacsint hajtott. Kicsi még ,de figyel. Nagy lesz ő, és túl nő a fákon. Sír az alkotó, hisz újraalkották. Nem fog emlékezni senki arra, hogy ő már mióta itt élt,csak arra,hogy egy átmeneti csodával őt, mint mindenek felettit, legyőzték. Az ember rövidebb, mint a véleménye. Így a vasparipáknak, azoknak a szépeknek, elpazarolt tehetségeknek, barna bőrrel, barna szemmel,fehérrel és zölddel, fekete hajjal,szőkével, mosollyal vagy féllel, de lassan vékonyodó arccal mindőjüknek csak elfogy.Miaz? Ír, ír ír, nagyon sok az ötlet, egy fiúról fog írni, aki nem él, hanem lüktet. Sokat kihozhatna, nagy a nyomás, még pár év, és eltemeti magát. Van megállás?
Felteszi a kérdést, lemászik a fáról. Leteszi a könyvet, aztán otthagyja. Leírta, mostmár minek magával vinni. Paripákról, tócsákról, démonokról, mind,mind csak elmélet. Képzelet, képzelgés. Az aki él, és csak él. Mit hagy itt? Élvhajhászok, mind mi, és ők, és akik ti vagytok, mi lesz ha elfelejtenek? Ha nem lesz senki,aki azt mondaná egyszer, hogy dejó volt veletek?
Megtörüli az arcát. Érintést vált, nem adja semmiért. Talpát egy kaviccsal végigkaristolja, és a kiserkenővel a talpán lassan, még mindig araszolva elindul. Azokat a cseppeket, majd érdemes keresni. Valakinek biztos. Valaki majd egyszer, biztos azt fogja mondani. Jó ,hogy így tettél. Elérte a sztrádát, az életnek útját, és most nem megy keresztül rajta. Nem áll meg a szélén. Belép a sűrűbe, és egy szeretett poloskát félrerúgva maga is,csúszómászóvá, ízelt állattá válik.
ui:Visszakúszik mert innen jött. Az áradatból vált ki, és onnan lett azzá ,ami.Most visszavedlik, keresi magát. Az a kis talp, ki araszba mérte magát, most boldog.A festett világ várhat, éveket, életet. Majd megérik, ha megérti, hogy miért is lett. Egy lélekdarab, egy fáradt gondolat, vagy egy képzelgés, mind mind ,olyan alakú ,mint mikor ő testet ölt.Képzeld el, mint bélgázt,vagy keresgélésben a csüggedést. A lényeg, hogy a hasonlatban meglegyen, a hasonlított és az amihez hasonlították. Lényeg, hogy két pólus legyen, két ember, két szem, két bogár. Csillog, tükörkép, tótükör, fittyethányó gödörben,mélyen vízcsobogás. Mihez hasonló az ilyen? Mihez lehetne tolni, a valóság illúzió, ha gondolod meg is lehet törni. Megtört,meghajlott elképzelés. Nagyon hosszú lesz, nem kellett volna, Jézus arca, a fák alatt kövek, Radó és sziget, és szöcske és mind, mind csak emlékek. Ezeket húzza elő, aztán megtapossa. Az idő, a kis talpú, az a kis gyökér, mindet leírta. Mindent leírt, mert jólérezte tőle, hogy a föld nem süllyed el, ha alulról felfelé nőhet benne valami igazi. Vakondtúrás, vakonddal.
