Hanyatt fekszik és a lehúzott cipzár mentén simogatja a didergés a hasát. Öv nélkül lehúzott sliccű farmeren csillan meg egy gomb folytonosan, ahogy a lélegzet ki és be jár a szájon. Jó idő van bent, párásak az ablakok és megint elforrt a víz. Nem volt ereje, se kedve, hogy kimenjen a konyhába. Fáradtan, kiszívott hassal, leszívott aggyal fetrengett az ágyán és most, hogy már a nyakában is érzi a bizsergést, kezd a múltidő teljesen átfordulni a jelenbe.
-Bevezetésnek nem rossz...De, mit akarsz kihozni belőle?
-Eszembe jutott valaki.
-Kíváncsi vagyok. Kimegyek a lépcsőházba rágyújtani.
-Telefonálsz?
-Ja.
-Oké, úgy sem érdekel.
Halkan csukódik most az ajtó és a viszhang most nem ébreszti fel a diódákat az alvó robotok álmodó lélektükrei mögött. Nem kellett kikísérni, tudta,hogy merre van az ajtó és talán fájt neki elmenni annyira, mint amennyire a még mindig az ágyon fekvőnek.
Inkább dacból nem mozdul. Csak fekszik első ránézésre kitekertnek tűnő végtagokkal, oldalradöntött fejjel a falnak támasztott semmit bámulva. Ilyenkor a levegő reszketését figyeli a sötétben. Mert ha nem látsz semmit, az csak egyfajta elképzelés. Valamit le kell képeznie a szemnek, ha nem lát semmi olyat, ami reálisnak betudható. Erre gondolt pár perccel ezelőtt. Most ott jár, arra gondol,hogy utána fut. Órák óta elmehetett már. Hallotta ahogy, becsukódott az ajtó és a helyében ő is így tett volna. Hiszen az egész erről szól, a lényeg ,hogy mindketten betartsák a játékszabályokat és elűzzék a hibaszázalékot.
Vonat robog. Mondd ki a szót, bolha táncol, fenn a falon, pók alatt megmássza a potrohát a plafon...
Pislog. Apró könnycsepp fut végig az arcon míg az arc világának a végére fel nem ül, és el nem ereszkedik onnan is, hogy aztán beszívja a sokat megélt lepedő. Ki tudja mitől csöppent, valószínűleg csak elfelejtett pislogni...
-Na ,hogy állsz?
-Kettőn.
-Szóval, otthagyta végül?
-Ott.
-Visszajön?
-Valószínű.
-Szóval még nem döntötted el.
-Szoktam én olyat?-mosolyodik el a monitor előtt ülve.- Hulla vagyok teljesen. Meghaltam.
-Akkor igyunk.
-pillanat, addig tölts.
Egy üres pont egy tátongó ember világának közepén akkor teljesedik be, mikor megáll az óra és az utolsó kattanás után két szív dobbanása zavarja össze magát a káoszt. Próbálta leírni, de nem volt ereje hozzá. Csak feküdt az ágyán és már magáról írt akkor, amikor azt írta,hogy hiányzik. Valaki ott van pontban a mondat végén és hiába jönnek a kérdőjelek. Ilyenkor nem számít semmi, a hadat üzenő példa csak egy töltény valami karabélyban, ami célra tart és a ravaszra vár. Halkan csipog még valami a szobában, egy telefon merülőt játszik. Aztán egyszer csak meghajlik a tér és két pillanat között egy túlzottan reális hang visszarántja a valóságba. Üzenetjelző hangot hallat a mobiltelefon az ágy mellett, mire ő halk nyögéssel válaszol. Nem lehet ennél rosszabb. Végigkúszik az ágyon és pár levetett ruha között megtalálja az energihiánytól haldokló érintős kütyüt. Az elolvasás után halk koppanás jelzi annak agyban megtörtént saját szavakra történő lebontását a kódolás után és az eszköz földreérkezését.
A fej előrebukik, szinte lóg. A test elernyed és már alszik is, megtalálva a következő lehetetlen pozíciót, amiben képes átadni magát a hirtelen mélyálomnak. Halk szitkozódás hallatszik még aztán se kép, se hang. A háton a karmolásnyomok lassan kisimulnak a lélegzet lelassul. Mindjárt kezdődik a vetítés és újabb álom bújik hozzá az előzőhöz...
-Jössz már?
-Egy hamutartó lehet szerelmes?
-Attól függ hány csikk van benne...
