Gazdátlan test mászkál az utcán. Fel és alá gombok követik őt, gurulva ,míg őket cérnavesztett szálak próbálják behálózni. A test néz ,szemével pillog, aztán megy. Üres a tekintete, nincsen lelke, nincsen tudata sem, csak valami ami hajtja előre. Rövid, barna hajába bele, bele kap a szél néha és széltébe hosszába rángatja le róla a gombok megkövette kabátot.Ha a szél akarja, megteheti s lehet,hogy a lélek, ki a húsból szökött most a légből neveti a börtönt,ki lábakkal , lábatlanul fel és alé ,mint eddig, vasútállomást keres ész nélkül. Hallani akarja, hogy elmegy a vonat, hallani, tudni akarja, hogy azért jön, azért sír a síp a vascsoda tetején, hogy a paripa előtt lábatlankodó gazdátlan testek, lábak nélkül ne várjanak vissza elkószált lelkeket. Hallani akarja megint, de most nem riasztja el. Nincs miért futnia a baromnak, nincs kiért, mert a valaki, úgy is csak távolról, csukott szemmel, tudattalanul szereti őt, egy álomképet, egy mozdulatlan testet. De ez most rohan és nem téveszt célt. Oszlopokon, korlátokon, lépcsőn le, lépcsőn fel esve, kelve de rohan a sínek felé és megint látja a vörös fényeket a másik oldalon. Elzúg egy mozdony rajta a felépítmény és hallja a viccet, miért zakatol? Mond csak el, kérdezd meg, akard tudni ,hogy mivan velem? Tudom ,hogy miért, tudom hogy kiért, hát nekem ez kell? A lélek néz, szép kék szemével mosolyogva bámul, nem hiszi ,hogy a test most alágurul majd, hiszen már elrobogott. Negyed óra, rábeszélés, még egy kis idő, míg újabb jön. De úgy sem teszi meg, hülye ő, ostoba, bicska törta fejébe nem egyszer és annyi ,oly bölcs ember mondta már meg, hogy mi az ami a legjobb mindenkinek de legfőképpen őneki. Kéretlen baráti dolgok voltak, a test fülén be, a szellemen át, a lélek álltal megrágva és kiköpve, értesz engem, barátom? Vagy ezt is suttogva mondjam, hogy ne ártsak? Nehogy rossz legyen neked, nehogy sértsem a nyugalmad, barátból bánatod lehetek egy pillanat alatt, csak mert nem tudok jól dönteni. Nem megy,mert a lelkem szereti a testemet. Józanész nélkül, ostobán, bután dönteni, sínek közé veti magát mindjárt, nézi a lélek fentről és a világ végén... a világ végén már ketten állnak. Lenéznek és ellóg a cipőfűzőjük csak úgy lóbálja a szél.
-Megírom a kell nekedet...-azt suttogja, aztán alászáll és pont kar távolságra meglebeg a szem előtt áttetsző paranormális kis testével. Aztán némán megkérdezi:
-hátte itt mit csinálsz?
A test nem felel csak ül a vasúton, míg a kaller el nem fut a háta mögött azt üvöltve,
-Orvost!Orvost!
Nem csinált ő semmit, vonat alá ugrott, összetörte a szerelvényt, megáljt parancsolt a tudománynak az a pár izomcsomó, az a por amibe az Isten belefújta egyszer, kétszer és még ki tudja hányszor a lelket, a szerelmet.
-Hát kipukkadt.
-Ki hát.
-Aztán mi lesz most?
-Új ablakok kellenek rá, új felépítmény, néhány kerék a négyzeten, meg víz és tűz...
-Építsünk új mozdonyt neki...
Hallatszik a távolból, míg a régit gyógyítani próbálják., a vastestet hantolják, micsoda kifordított valóság ez, hol a testek halhatatlanok, míg a szerelvények hiába ridegek, oly sebezhetőek mint nálunk a mi világunkban a lelketlen emberek.
"Ezek csak szavakba zárt meglódult pillanatok, az álmaim te vagy, én meg a te valóságod."
