Áll. Néz és vár. Két kábel lóg lefelé és tűnik el a kabát alatt. Tél van, fúj a szél és ő várakozik. A menetrend szerint már tíz perce itt kellene lennie. Már úton kellene lennie hazafelé. De ő csak áll és bámul és még mindig gazdaságosabb csak állni és várni, mint sétálva elindulni hazafelé. Csak nem késik annyit. Szól a fülében, néha felcsendül, ilyenkor félreteszi a figyelmét és megnézi jött e valami üzenet. Csak halucinált. A telefon képernyőkímélője még mindig csak az időt mutatja felváltva ,hol a képernyő felső, hol a képernyő alsó oldalán. Kis csalódottságot színlel maga előtt aztán visszakerül a múlt ereklyéje a kabát zsebébe. Csak a megszokás kedvéért, míg a másik telefonra húzza a szeb cipzárát jobbjával a másikat ellenőrzi, meg van e még a bérlet. Megvan, mosolyog magában és újból eldönti, hogy legközelebb majd nem fog aggódni. Eldönti, hogy legközelebb még csak a megszokás kedvéért sem teszi meg újból. Mosolyog, aztán egy fintor jelenik meg az arcán, amint újból felfogja, hogy bár nem jött sms, de emellett még az időt sem nézte meg. Visszaakasztja a fülhalgató a fülére, aztán lopva körülnéz és újból előkapja a telefonját. Gyorsan ellenőrzi az időt. Nem történt komoly változás, nem kapott semmit nyugtatja magát, aztán már majdnem visszakerülne megint a zsebbe a telefon ám, most gyorsabb volt a beidegződésnél. A elkezdett mozdulat közepén gyorsan megnézi a számlapot. Nézi, kényszeríti magát, hogy ne a hiány tényével ,hanem az idő fontosságával törődjön. Lássuk, ha ekkor érkeztem, akkor most. Magában gyorsan végigjárja a busztársaság alapitóinak összes felmenőjét, persze anonyimitásba süllyesztve őket, tekintve, hogy nem ismer egyetlen nevet sem a lehetséges személyek közül. Tehát már fél órát késik. A csíkos cipő néhány mozdulatot tesz orrával a betonon, aztán egy kapáló mozdulat és még egy ,ami helyreteszi a talpat. Apró roppanás kíséri ,ahogy az ízületre újra súly nehezedik. Kiegyenesedik a test és hangosabb már a zene. Kezével a csíkot nyomogatja, unatkozik. Már biztos ,hogy történt valami. Tökéletesen mindegy, hogy mi, de ez a busz is, a telefon is, az egész világ vár és mégis csak itt van hideg. Hallgatózni kezd, leveszi a hangerőt, aztán a körbetekintés után megállapodik a szeme három kabáton. A kabátok tulajdonosai, vénasszonyok épp a huzatot próbálták egyszerűbb szavakba önteni. A fő kérdés számukra az volt, jött le a fél füllel hallgatózásból, hogy vajon a buszmegállóban, vagy a buszmegálló mellett nagyobb e huzat. Ahogy telt az idő, lassan túl sokszor körbejárt problémává vált számára a hármas témája. Ezért még közben ,talán a külvilág részleges kizárása miatt is ,de visszakerült a kábel a fülbe. Rossz az ,ha az emberek azért beszélnek, hogy beszélhessenek. Még rosszabb, ha ez már rutinná válik. Sokszor kényszeríti magát ő is erre. Most a csönd és ők beszélnek helyette és valószínűleg akkor is hallgatna, ha lenne társasága. Egyedül egy buszmegállóban ,ahova csak nem akar jönni a busz. Talán pont ezért és ezen gondolaton felindulva a három kabát ,apró lépésekkel elindul a buszmegálló felé. Megtalálták a közös nevezőt. Félhangokból, delfinfrekvencián történő tüsszentésekkel egybekötött nevetéssorozatokból már kikövetkeztette a beszélgetés végső értelmét. A kabátok megbeszélték, hogy ha netalántán esne az eső, mert olyan borúsnak látszik az éjszaka, akkor valószínűleg jobb lenne, ha őket az a buszmegállóban érné. Emellett, a huzat is sokkalta kisebb mértékű a fedél alatt. Ők hárman ezért, szépen sorban beálltak a csíkos cipőtől jobbra, ballra és rá. Nagy levegővétel aztán egy gyors mozdulattal, én is azon járok, gondolattal megspékelve, kihúzza cipőjét a másik talpa alól. Nem vette észre, nem történt semmi. Végül is ez nem probléma, majd elmúlik. Közben egy gyors cselekmény szemtanújává válik ,mely hirtelenjében megfagyasztja a mozgó salakokat a testben. Egy alak a zebrától pár méterre próbálja elérni az út másik oldaláról az innensőt. Természetesen eközben hangos fégcsikorgatás kíséretében fél métert csúszva előre egy gépjármú megáll. Automatikus ablakemelőrendszer beizzítva és mire az üveg eltűnik az ajtóban, már a szidalmazás genetikailag örökölt változásokat, módosulatokat érint,egy a tettes családfájából kiinduló fikció alapján. Jobban belegondolva, csak a fékcsikorgatás és a benn ülő hangja váltott ki negatív reakciót. Ám a három kabát, egyszercsak megmerevedik és fülel. Tekintve, hogy valamilyen ismeretlen és összetett jelrendszer alapján képesek az információszerzésre, most mindenkinél előbb hagyják el, többek között fölösleges légnyomástól védett helyüket, hogy a lehetséges ülőhelyek közül elsőként választhassanak.  Ő csak áll, néz. A busz még messze, nincs kedve mozdulni. Meglepettséget szimulál, átgondolja a napját. Nem történt semmi. A telefon megint előkerül, aztán vissza a kabát zsebébe. Elmúlt hat óra, nem várt pillanat volt ez a perc. A busz közben odaért és már ő is ott áll a buszmegálló fedetlen részén az oszlop mellett, mire a menetrendet függesztették ki. A jármű teljesen tele, három kabátnak és egy csíkos cípőnek ,biztos hogy fognak helyet szorítani. Bár, nagy igazság, hogy sok jó ember, kis helyen is sok jó ember. A busz aztán becsukja az ajtaját. Szelephang hallatszik, vagy valami bagatel nyomáskiegyenlítő rendszeré vagy a működésképtelen klímáé, ki tudja, de a lényeg, hogy a busz elhagyja a megállót. Ő csak messziről nézi, és mosolyog. Saját döntés alapján, inkább fagyoskodik ezzel megadva magának az időjárás álltal azt a büntetést, ami a mások nyomorán való mosolygásért kijárt. A drót végén, végül is felhangzik a számára jól ismert dal. Ilyenkor szereti igazán a sorsszerűséget... "such a lonely day, and it's mind ,the most loneliest day of my life..."Mosolyog, aztán elhúz egy vigyort. Két buszt indítottak és a második, most állt meg mellette. Az élet apró örömei..