Házam tetején cserepeken. Ott fekszem én és magamat keresem. Nem látok semmit, mintha vak lennék ,pedig csak sötét van, teljesen sötét. Alig hogy rájöttem, felkapcsolták a világot. Egyszerre betöltött mindent és én már semmit sem várok. A színeket bámulom, faltól falig érnek. Nem tetőn vagyok már, csak felébredtem. Ablakomon beszökik a fény magam vagyok már, de narancsszínű a plafon,fölöttem az ég. Rajta csillogás volt zölden szinte zúgó pöttyök, alabástrom vakolaton nem múló ,önmagától izzó eltakarhatatlan valótlanságok, poros szentjánosbogarak égő szárnyakkal. Ahogy lassan elmúlik a varázs, másikba csöppenek, átölelnek és azt hiszem szeretnek. Elhiszem ,hogy álom a valóság és fordítva igazán. Mosolygok magamon és ölelek énis, a képzeletem megcsalt, ahogy a valóm is. Hiszen nincsenek tetők, nincsen színtelen előttem kitárulkozó világ, nincsenek álmok alvó elme nélkül, nincsen én sem, ha kellek lélek nélkül. Ezek a szavaim, becsuktam a szemem ,eltűnt a kar mellőlem, a zajos színek alábbhagytak és míg újra elaludtam, az én vacogott az egyedülben.