/felcsapok, megint/

sok milliárd kulcslyuk. Ajtók, reteszek, keresztvasak, fém szívemmel mind nyithatók.

De te l
á
   n   
     c
       o
          t

akasztasz belülről.

Törnék, esnék neki, derekamon a kulcsokkal tépném pajszerral a zárat. De te hiábavalóváteszel minden cselekedetet.

Annyi ajtó, s mögötte a kincs mégis csak egy.

Torkodhoz kötötted az acélt, tudom jól. Megijedsz e vajon, ha majd a tiédhez értem, ha majd azon hallatszik a fém csattanása.... és elrántod e akkor fejed, mikor lelkedet keresem majd szemedben.

Nem tudom vállalni. Nem tudom vállalni a halálod, nem tudom vállalni a hiányod sem. Inkább csak felfeslő emlékként él a tudat, ott vagy még.
A remény, hogy talán majd mástól... majd tőle, nem rémülsz meg, mikor ajtódon kopogtat.