Végtelen takarón, az égbe rajzolt gyűrődéseken ott szállt ágyam lelke és én őt követtem párnámon ülve, valami távoli tájról álmodozva közben. Üldöztem, de el nem kaphattam, kiáltottam utána, megtalállak, ha hallasz, ha nem. De nem hallott meg, vágtázott vad, írtóztató iramban szaladó négy lábú patásként úgy, hogy delfin mintás mélyen égkék hátán csak úgy szikrázott a nap fénye. Mert bár számtalan égitest közül csak hármat láttam, ébren álmodtam mellé még jó párat, így tudta a tudat alatt az én, hogy az égve maradt pilácsok zömét az éjszakai hideg el nem fújhatta. Magyarázta is rögtön, hiszen amit láthatatlan energia szédít ,soha el nem múlik,míg az ár tart. Ezen módon felindulva, még gyorsabb iramban kezdett szaladni előlem és én még mindig csak egy párnán egy takaróba csavarva feküdtem és arról álmodtam, hogy engem üldöz valami elképesztő ellenség, talán maga az idő volt és hogy közelebb kerüljön emlékeimmel játszott.
Erdőben ültem sokak között és nem szóltam, míg ők énekeltek. Megrakták a tüzet, még is elaluszik, nincs az a szerelem...hallottam és viszhangzik a fülemben és az ellenség, a homokszemű üvegidegen most is kardot kivonva pillanatok alatt a semmibe rántva, az elmémben játszik velem. Tó parton ültünk, rönkfa hullott rám, elestem és álom az álomban, hát lehetséges ez, hogy tovább rohantam és az ágyam komor szemmel visszanézett rám.
...és tessék, ő is haragudott rám. Messze jártam, míg vágyott rám. Más ágyban, mással és nem vele, nem egyedül, nem itt hajtottam álomra a fejem és hiába ez a sorsa minden embernek, nincs elbújás ,ha az ember az álmaiban is él. Ezt mondta, s bár szavak nélkül én megértettem. Nem volt ő tárgy mostmár, láttam hogy ki ő és ki vagyok azokban a mélyen ülő sötét szép szikrákban mostmár. Láttam a múltat és láttam az emlékeket. Felidéztem mindent és az az ár amivel az idős bolond, a kergető ,az ijesztő gyűlölve üldözött most magamat árasztottam el. Buta kép volt, ahogy maga alá gyűrt az egész, elaludtam volna újból,egy új szintre érve és a vízióm megint felülmúlta önmagam.
Parton ültem és megértettem. Követtem egy alakot, aki fiatalabb volt és bölcsebb. A hangján hallatszott,hogy mindig csak kivár. Nem válaszol a kérdésekre, csak azt hajtogatja, csak így tovább, vagy majd később ráérsz. Nem kell sietni sehová, horgásztunk és azt magyarázta, hogy a végén úgy is rákap, ne feszülj rá. Nem kell akarattal, nem kell bánattal, nem kell ideggel. Rászkódott a víz, a képzelt felület és a bot a kezében megreccsent. Kirántotta és egy másik fiú futott elé és elkapta a fogást. Gyorsan ,ügyesen leakasztotta a halat a horogról míg ,ő akit követtem csak nézte. Nem hittem el, dühösen felé futottam,hogy mit tesz, hiszen nem is ismerem, nem is ismer minket, mit tesz? Nem tett ő semmit és míg én azt hittem, hogy megkeresem a tovább gondolt végét azzal, hogy közé vágok, a halat visszaeresztette a tóba. Utána ugrottam, elkaptam és az otromba, aki elhalászta a halat, a nyakam fogta. Megütöttem, a hal elúszott és akit barátomnak hittem csak rázta a fejét lassan. Nem szólt, tudtam, hogy neheztel. Az akit helyben hagytam elfutott és elbújtam. Egyedül maradtam és ő eltűnt.
Itt szakadt meg a vízió, nincs magyarázat, csak egy álom volt. Azon a síkon, ahol megértem a dolgokat, az ágyam egy végtelen pamlagot kínált, hogy rajta aludhassak. Újabb álmot, megelégedést, pihenést akart adni nekem, hiszen látta, hogy miatta szenvedek és ő nem segíthet.
Az idő feküdt mellém, kedves volt és szerény és vasfogát szép arca mögé bújtatta. Hánykódtam a redőkön, a végtelen végű fekhelyen, ahol az életem pergett színtelen, szűntelenül. Fekete volt már minden, nem láttam színeket és mikor újra az enyém lett az egész, vakítottak az első sávok, az első kormos esőcseppek szóltak, hogy újra látok. Enyém lett az érzés, hogy tudom,hogy a narancssárga már valós és a redőnyömön át szűri be magát a szobámba,hogy a kőről a plafonra verődve, vele az idő, az ébredéssel, zsarnokságát velem megbocsássa.
