Fölülről nézett a világra, boldogságra gondolt és arra, hogy ez így jó. Kitárta szárnyait és átsuhant az agyán az érzés, a repülés érzése. Emlékeiből előásta az első pillanatot, amikor alávetette magát és nem a jól ismert fájdalmas felismerés, a tört csontok halk, kínos szava köszöntötte,hanem valami égbe kiáltóan csodálatos. Ez a kiáltó szó,aztán üvöltéssé lett és magasra emelte őt. Gyorsan a jelenre koncentrál. Most nincs idő a múlton rágódni. Amúgy is, ígéretet tett arra, hogy nem teszi. Magának ígérte meg,hogy nem tesz fel, mi lett volna ha kezdetű kérdéseket. Nem visznek előre, sohasem vittek és most szükség van arra, hogy a lehető leg tisztább elmével ugorjon neki a feladatnak. Meg kell találni valakit.
Halkan sírt az éneke, csobogott és erdő mélyén a modern világ elől elrejtve egy másik rejtekén ott ült egy lezúduló szennyvízpatak mellett és kezeit az olajos habokba mosta. Mítosz volt a létezés, az a hang, amin ő a létező halandókat hívta magához. Szirén volt ő, az elveszettek és a válaszokat keresők megmentője. Karcsú, vékony karján gyöngház fénytől ragyogó fémes tárgyak csillogtak, andalító csengésükről a szív nem gondolta volna soha, hogy csak ólmos, kacatos semmiségek aggatott láncai. "Keress meg, találj meg, szerezz meg, szeress és maradj meg nekem, örökre..." Dalolt a kobold világ néma múmiája, mert mikor a Hold fénye rávetült elvette tőle álcáját és a szépség halálba fordult. Csontos kezén aszott bőre ,mintha hájog lenne, úgy húzódott és vékony tört ujjaival, emberi csontokat kapart az olajos, mocskos víz alatt.
Nem lehet, hogy eltévedtem. Súgta maga elé és haragosan rúgta be a következő vasajtót is. Egyszerű zár, gyenge nyelvvel vaskos ,nehéz ajtókba építve. Bunker lehetett, vagy valami óvóhely. Nem rég találták a bejáratot. A szokásos szöveg uralta a hírét, aki belépett, nem jött vissza. Tehát, itt a lehetőség egy maga fajta bolondnak. Hírnév és vagy halál. A kettő nem zárja ki egymást, szokták mondani ,a megmaradt világ lényei között is szálló ige már, hogy vagy a pajzsodon, vagy a pajzsoddal térj vissza, mert a hősi halott többet ér nekünk, mint egy elveszett hős. Okosnak tartotta magát, ezért a következő ajtót a megszokott rúgás helyett, óvatosabban közelítette meg. "Hősök vagyunk, nekünk nem kell kopogni..." Emlékeztette magát és erőltetett vigyorral az arcán támasztotta fülét a nyílászárónak. Nem megérzés, inkább a maga előtt történő színjátszás kedvéért. Fölösleges volt. Állapította meg aztán, csak vízcsobogás.
