Elmosódott képek, vágtázik a festett vigyorú ló, nincs más, csak a körberohanó, lecövekelt szekér, te, én és az elmosódott világ. Nevetünk, te is, egymáson és egymással, könnyen vesszük mi, akik nem látják, mi folyik odakint. Hideg van, mégsem fázunk, több karnyújtásnyira állsz, mégis lekívánkozik rólam a kabát, meleg van, vagy kimelegedtem, kevesebbet kellene nevetni, játszani, ez lehet a probléma. Hallgatom a hangod, lehunyom a szemem, vizionálok. Napfényes parkot álmodom, sétálunk, a napfény apró szikráival játszunk, bearanyozzuk a másikat, aztán éjszaka, egyik kezemben a Hold, másikban a csillagok, nem tudtam dönteni, mindet neked adom. Nevetünk, álmomban is, de felébredek, elhallgattál. Mi történt? A Hold felvándorolt az égre, a csillagok a szemeidben táncolnak, megrészegített a pörgés, ki akarsz szállni? Kiszállsz, nem szédülsz, én viszont egyedül maradtam. Nem, nem akarok még menni, te igen, milyen nehéz ez így, melyikünk döntsön? A te boldogságod miért kell, hogy az én boldogtalanságom legyen? Döntesz. Velem pedig vágtázik tovább az átdöfött ló.
Körhinta
2009.01.19. 22:08 - escapist
Címkék: hülyeség sablon emberi vakvilág
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://csondablak.blog.hu/api/trackback/id/tr35889804
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
