csöndablak

Rajz óra. Összegyűlik a plafonon a kipárolgás, már megírtam az angolt, most unatkozom. Beszélgetés balról, beszélgetés jobbról, beszélgetés hátulról, előttem a tanár, nem érdekli a hangzavar. Archetípusokról, fajelméletről kérdeznek, leteszem a tollat, beszélek, toll vissza. Mellettem is unatkoznak, látom a szemem sarkából a mocorgást. Fordul a fej, a felháborodott hang máris rákezd. Csak a pattogó, magas hangú magyarázatot hallom, összefolynak a szavak, saját beszélgetést rakok össze az innen-onnan beszüremlett mondatfoszlányokból. Tíz perc és csengetnek. ~találkoztunk a sulinál...~ ~valami vörös szőnyeg...~ Lefordult a felirat, már csak egy sarok maradt, egy apró tű tart egy zöld kartonlapot, hogy bírja el, nem is értem. Furcsa, bizarr rajzok a falon, múmia dolgoztatja a gúzsba kötött törpéket, arctalan, bohócsipkás alak mered a csoportra, hullámzik a zaj, felcsap a nevetés, majd elhal, néha ismétlődik. Még pár nap és letelik a hét, most is elszállt a szó, az írás ugyan megmaradt, de mi értelme? Várok minden este, a legtöbbször feleslegesen, bájcsevegek azzal, akivel nem akarok, akivel jó lenne, az eltűnt, nem akarom zavarni, mindig félek, nem tudom, mikor un rám. Szeretnék már otthon lenni. Még négy óra.