Gitárzene szól, pirosan dúdol a hangja és cigit köp a hamutartó felé az ujj. Képzeletben távol jártam, magamtól és mástól vártam, valami egészen mást. Kitárt szárnyak helyett, tenyérrel lefelé támaszkodó arcokat, wcket öleltek, jó hogy itt vagy. Vállon ragadtak, elhúztak, elhúztam otthagytam valakit, a szívét, a lelkét dobta ki és én lehúztam volna, ha máshol nem fetrengek magamban. Jól vagyok köszönöm, párnán most lebegek, az agyamon sétál valami angyal, míg arcon nem vág és nem halok meg, hogy élvezem, úgy fáj.
Mozog a tapéta, itt vagyunk, hárman fekszünk egy tömbnyi ég alatt és elült a hangzavar külsősége. Csak a fülben szakad a plafon, a szememben reped az én és szemben mászik velem a minden, ha megmozdulok, ha menekülnék. Jó ez az érzés, jó ez nagyon, hogy reggel, hogy kávé, hogy felkel és az egyedül nem rohan el az öntudattal, hogy kell, hogy kelj és felejtsd el azt ami megmaradt a tegnapból.
Elmúlt az egész, de újra jön és az émelygést csak az emlékek okozzák. Ha jók, a jóban jóval többet fáj, az hogy máshogy, máshol mással és nem ugyanaz, nem ő hozzá csatlakoznak a vadak majd és nem úgy táncol az éjjel, ahogy ha én mesélem, felezd hárommal, még úgy is többet érnek a percek, nem érdekel. Elzárkózás, boldogulás, szeretős felindulás, ölelés és semmi más még egy nyár és vége már, elmentek és a képen csak árnyék marad a falban a nyoma a hangnak, hogy a sínen elfutott és nem jön többet vissza.
