A gép előtt ül a nappaliban. Délután van, leves fő a konyhában és párás gőzt izzadnak a kis rácsos ablakok. Kattanás hallatszik. A test aztán lustán megmozdul és az erősítőhöz mászik. Négykézláb az asztal alatt, ott állítja be a régi roncson a megfelelőt. A hangerő mindegy, vasbeton szerkezetben, üres lakás alatti pincében ugyanúgy elvesznek a zajok ,mint ahogy a térerő, ha szükség lenne rá. Így feltekeri, hadd recsegjen. Orosz cucc vagy ukrán, vagy ki tudja milyen. Hol gyártották, szerb vagy kínai. Mivel, a legtöbb út a sárgákhoz vezet, így vállrándítással elintézi a gondolatot, hogy az egyik hangláda kinyitásával megállapítsa magának a made in végén a hovatartozást. Visszamászik a géphez és törökülésben könyökét a gépházon megtámasztva helyezkedik el.
-Hogy áll a kaja? -Kiált át a szobán mielőtt a húrokba csapnának, így a kérdés még épp hallható volt. A válasz már más tészta lesz. Felhangzik a nyár egy populáris dala, mikor bejött még merőn alternatív volt. Szerette, mert hozzávágott egy érzést. A zene, olyan mint film hang nélkül vagy fordítva. Inkább fordítva, hiszen a film kockái a vetítés elemeiből kerülnek ki. Sötét folyosón vakuznak, minden felvillanásnál látunk valamit. Az emlékek így működnek.
Neki ennyit jelent, a mindent. Hanyatt fekszik, lábait kinyújtja a monitor talpa mellett így térde épp érinti az lcd két alsó sarkait. A lényeg,hogy legyenek kockák, hogy a színek megmaradjanak és minden pozitív legyen. Szelektálhatóak a negatív emlékek. Ebben hitt mindig és általában mindig volt valaki, aki segített felejteni,színezni a jelenen. Mert ugye, a jelen általában a néma film. Ha esetleg mégis zaj kíséri valószínűleg nem fog rá emlékezni. Nem pozitív, nem negatív egyszerűen csak tudatmódosított és kész. Furcsán látja ő a világot.
-Válts már számot, idegesít...-Lép be egy lány a konyhából. Csillogó szemű, vörös kis fruska, olyan húsz év körüli. De jól főz és hasonló az ízlése. Sokáig alszik, későn fekszik, egyetemre jár onnan partyzni és senki sem tudja, hogy hogyan hozza a maxot mindkét téren. Különböző ágazatok ismertek, ugye a partyk leoszlanak ágakra, tánc,sex,izgalom,alkohol, fények, csók na és persze az sz-betűs lehetetlenség. MInden tökéletes lenne, ha a lehetetlenség ,lehetetlen nem lenne, mert ugye az egyetem is jól fut, tekintve,hogy a max könnyebben elérhető ,mint a szerelem.
-Hallod, nem ,ezt bírd ki , imádom..-Fekszik még mindig hanyatt és csukott szeme sarkából néha a leányzó felé sandít. Ő tudja a választ, tudja a kérdésre, a problémára a megoldást. Megoldotta magával úgy, hogy ami nem elérhető, az nem is létezik. Tehát az a páratlan dimenzió, ami embert jelent, az azért páratlan, mert tökéletes nincs. Amiért dimenzionális szintre emeli, ha megkérdezik a véleményét, az pedig azért van, mert szereti túlbonyolítani a dolgokat. Így komolyabbnak hangzik, jobban átgondoltnak. -Mi lesz ebédre?-hangzik a gyors terelés s tekintve, hogy a szám negyed órás és a belőle eltelt fél perc nem sokat csökkentett a hallgatás közben a lánynál termelődött alternatív költségen most ez több mint szükséges.-Na, gyere már ide..-Szól halkan, szinte alig hallhatón úgy, hogy szájával formálva a szavakat mégis érthetővé válik a szándék.
Odasétál mellé és letérdel. -Zacskós leves lesz, meg valami tészta..kakaós ,ha van nesquiq...-Feküdt mellé aztán hagyta, hogy a srác lekapja. Kettejükben a legfőbb közös vonás eddig az volt és valószínűleg ez nem fog már megváltozni, hogy a hasonló történések közben azon kezdenek el szinte egyszerre filózni, hogy ki idézte elő igazából azt a helyzetet, aminek a végeredményeképpen a padlószőnyegen fekve csókolják egymást...
