Az élet szítta ki a testem, mikor a dübörgés felkeltett. Sosem aludtam igazán ,mindig éreztem. Az álmaim a valóság zajából merítettek és láttam magam előtt, végignéztem tudatom bugyraiból, kitekintve alvó testemből ,ahogy az ember lemászott a fáról, lóra ült, aztán automobilba vetődve kirobbantotta a háborúját. A második maga alá temetett, szó szerint. Tudattalanul ástam ki magam a romok közül, mikor csönd lett és a repedések között már nem voltak haldoklók. Egy bunker alatt feküdtem és kiszáradt porhüvelyem magába szívott mindent, amit a föld is. Nem dátumozok, a világ hangjai verik lelkem dobhártyáját és az éjszaka újra úgy köszöntött, mint régen. Mint egy zombit az édenkertben.
Nem tudom pontosan,hogy miért hozta ezt a sorsom. Én úgy feküdtem vissza, hogy többé nem kelek fel. Határozottan emlékszem rá, hogy magamra húztam a fedelet és megígértem, hogy amennyiben nem lesz valami nyomós oka én biza örökké aludni fogok. Most éppen egy móló fölött harminc méterrel egy daru tetejéről szemlélem a világot. Igen, innen nézem ezt a csodálatos, izzó világot. Hát igen, az ember megteremtette magának a folytatást és új játékszabályokat alkotott mellé. A magamfajta csöndesebb lett, nyugodtabb, visszafogottabb és tisztább. Megritkítottuk a saját fajtánkat a fennmaradásért cserébe ,érzem szinte a szél súgja a fülembe a történetet. Babylon megölte fiait, lerombolta falait és felsózta önmagát, míg végül a rabszolgák ültek a király trónusára. Abszurd, de igaz, mindig ez történik, körforgásnak nevezik és nincs új, sosincs új a nap alatt.
Most már egy város alatti csatornarendszerben keresek odút, korán van még a régi időket felemlegetni. Holnap egy magamfajtával, holnap után pedig az evilági ember Istenével lesz találkozóm. Meg is van! Jóéjt nappal, holnap visszatérek és varázsszőnyegen begördülve enyém lesz a ma illúziója, a folytatás, a gyeplő.
