Kora reggel van, finom dübörgésre reagál a lelkem. Bekapcsolt, hallgatja a testem, míg én magamban fekszem, kell, kell most egy kávé. Lassan a géphez mászok és a négykézláb mozdulatsors végén az egy ujjas mozdulat felizzítja a rotorokat. Sisak a fejre, bekötöttem magam, irány a végtelen, kár, kár hogy nem értem el. A gépem tétlen, üresen sasol rám. Nem emlékszem ,hogy meghagytam volna, hogy ha lett volna tovább ,töltse túl magát. Nem hitte volna el, de nem ám, hogy képes erre. Most végre magát tölti, én álmodom, ő elhiszi, ennyit tesz ,ha azt mondom...

Nem szólok, csöndben várom ,hogy keljek. Hogy az ébrenlét gyermeke te légy és én rajtad keresztül az egyre többet látott rokon. Nem álmodom, talán most mégsem. Egy álom vált valóra, megérintesz és ez jelen, nem végzet. Karonragadsz, piszkálsz úgy tűnsz nekem, mint akinek nem volt gyerekszobájában barbi meg kicsi joe autóval. Sandítok bal szemem sarkából és visszabököd a kezem ,mire összekeveredve téged karol a két kezed. Látod, kellett ez neked? Duplán öleljük a téged és nekem nem jutott más, csak egy cidris reggel egy rémes vízió után. Nem, nem azért. Magyarázkodok hangtalan, szép volt jó volt, de jobb most itt két ilyen szem sugara alatt hajnalban.

Nem automata volt, nem én kapcsoltam oda meg vissza. A kéz nem az enyém, bár a tudat nekem hozta az elejét. Simogass, így jó, suttog a némaság ,hogy aztán kiabáljon valami erősebb ,hogy ne hallja ,ha azt mondják vége, lassan előadás.