A fáradtság érzése versengett az ürességével. Hanyattdőlt és amíg a fény keresztezte a sötétség aprón izzó pontjainak a ragyogását, csukott szemének fedőire ismerős filmet vetített a tudatalatti. Az a mély, irányíthatatlan szürkeség. Ha rákoncentrálna ,ha látná ,biztos hogy valami homályos vak semmi lenne titkokkal az átláthatatlan mögött. Most pedig, hogy levetkőzte ködös hálóingét láthatóvá válik a csupasz, sikamlós és érinthetetlen lelkiség. Egy személy a személyben, betegség vagy halál nem érheti el, úgy tartják örökké él és a halál csak állomás számára. Világunk tapasztalatai testünkbe zárva halnak meg, míg ez a valami, ez a kiteljesedettebb forma tovább lép és folytatja azt ,amire rendelték.
Kicsit imbolygott a sötétség, mikor karonfogta és bevezette a szobába. Meztelen testén járt a szeme és a hitetlenkedéssel párhuzamosan félt, hogy ha ez nem része a valóságnak, akkor fájni fog, ha vége lesz. Sokszor hálát adott már, hogy vannak dolgok, amiket az ember nem képes még befolyásolni. Így ő sem képes elmenekülni a régmúlt démonai elől. A föld alá szorult gyökereket a szél sem tépi ki. Ott maradnak és emlékek formájában kísértik a jövőt a lehetőséggel, a tény miatt, hogy egy életben akármi megtörténhet. Az ágy szélén ültek, ruhában és csöndben. Kint hangosak voltak, üvöltöttek, táncoltak. Az imbolygás kezdett alább hagyni, de ő nem vette le a szemét a mellette ülőről. Csodálatos volt, túl tökéletes. Még mindennek az elején, az elme legsötétebb bugyraiból felsejlő lehetőségek törtek fel. Ezekre nem emlékszünk.A korai pillanatok termékei ők ,a lehetetlent firtató, halott még a józan állapotban sem felszínre kerülő gondolatoké ez az időszak,mely lassan a végéhez közeledett.'Mi a baj?' Hallotta a saját hangján úgy, mintha más beszélt volna helyette. Nem hallotta a választ ,helyette tudta hogy mi az. Úgysem hallod meg amit mondok neked, úgysem jegyzed meg, még korai. Őt ez elkeserítette, nem emlékezett rá, hogy milyen hangon, milyen az arc, a kifejezések, a mimika sajátos megnyilvánulásaira, semmire. Minden olyan volt, mintha óra nélkül kellett volna megmondania a pontos időt éjszaka. A lehetetlent nem kell feszegetni. Korai, korai még.
Hangos kiabálás, dübörgés töltötte be az előteret. Szobák nyíltak az ebédlőből, sok ajtó, köztük néhány már zárva. Érezte, hogy bár nem látta és nem említette neki senki, ismerős arcok fekszenek ismeretlenekkel egy ágyban, ketten talán hárman leoltott lámpák mellett. Ő egy fotel lábánál ült. Hátulról két kar öleli át a mellkasát. Bizsergést érez a hátán, ez már tisztább érzés volt sokkalta durvább, érdesebb. Ahogy nyaka bőréhez hozzáértek mikor félig fekve ülve, bámul felfelé és élvezi a kábulatot. A ricsaj átüti a dübörgést, lyukat szúr rá és szélvihart támaszt. Felerősödik a falak rezgése ,az az ijesztőn mozgó hatás. Az ölelő kezek közül az egyik finoman elindul lefelé, míg a másik felér az arc vonaláig és végigsimít az ajkakon. Valaki melléjük térdel és megcsókolja őt. Furcsa keserű íz a szájban, a nyelven. Már négy kar öleli át és a zaj egy pillanatra kiüresedik. Mintha megállt volna minden.
Odakint táncolnak. Vadul, úgy mintha minden erről szólna és akármikor véget érhetne. Nem szabad, hogy véget érjen. Hasít bele a gondolat és érzi, hogy lassan közelít az ébredés. Ismeretlen dallamot hall, nem azét, ami elbódította őket a való világ szilárd és kegyetlen realitásából. Ez valami egészen más. A falakon túlról jön. Ő már egy hatalmas ágyon fekszik, nincs egyedül és izzik a levegő. Karjait maga mellett tartja, fejét megemeli, kihívóan. Elképzeli, hogy lángol a szeme, hogy ég minden és a tűznyelvek úgy símogatnak ,ahogy csak a selyem tud végigcsúszni egy csupasz testfelületen. Az ajtó még mindig nyitva van, a legtöbb mögött ismerősök látszódnak már ismerősökkel és a félreérthetetlen jókedv szimbólumai ragyogja be az arcukat.
'Sohasem ér véget, mert újból onnan indul, ahol abbahagytad. Érted?' 'ja, vágom.' Ketten sétálnak panelek között. Ő felnéz és alakokat lát a magasban és világító háttérrel az ő a fény álltal a függönyökre rajzolt sötét körvonalaikat. 'Az egész bábjátékra hasonlít.'Hallja a saját hangját. 'Majd megérted, csak idő kérdése.' 'Lehet, nem akarok felébredni, hiába értem, maradnék még.' 'Tökmindegy, ez múlandóbb mint a valóság, ez egészen biztos.' Kicsit vár, mintha gondolkozna és csak ez után szól újból.'Mindent ennyire biztosan tudsz?' 'Te tudod?'
-Kaja van!
-Mi?
Lassan ocsúdik fel, nyugtalanul, érzékeny érzékszervekkel fordulva a világ felé. Minden érdes, minden hideg és vakító. Rémálomból keltették, meggyőződése.
-Mit mondtál, mibajod?!
-Azt mondtam, hogy kaja van és gyere...
