Ágon ül a kicsi test, szürke arcú, bagolyszemű apró termetű. Ha valaki látná, azt hihetné hozzánőtt a fához és a szín kelléke csupán, melyet fáklyafény ragyog be rejtő lobogásával. Egyetlen fényforrás az, benne ég a kicsi test selymesfekete óriás szemeibe, ott ragadt valami megmagyarázhatatlan oknál fogva és úgy tűnik maradni óhajt. A mozdulatlanság a bilincs és a zár egyben, hiszen míg a lángok néha kitérnek, a szem az izzó pontra fókuszál. Ezt a méla, síri csendet zavarja meg egy távoli hang, egy távoli robaj, mely az aljnövényzet tárházát rúgta szerteszét úgy, hogy idáig érezni lehetett hatását. Közeledett a borzalom, a harag, a dúlt vadonban pedig megfagyott tőle az élet, ami eddig sem volt. Így a férgek kéreg alá másztak, a nyulak a rókák alá, azok pedig bújtatva nyomukat tapsifül-bőr papucsban rohantak tova. Aztán, a megfigyelt ponttól pár méterre a porondon, megjelent egy arc. Vöröslő orral, mélyen ülő fekete szemekkel és az ágon ülő kicsi testre emelte tekintetét. Ahogy kibújt a vadonból, hátáról kardja a hol a földre, hol a magasba lógott fel és le ,ahogy épp az égiek akarták ,úgy lóbálták neki a vadon relytekének, míg az alak csak nézett és bámult és vigyort nem húzott saját fejére.
-Há, de kedveském!Kruppe van itt! Kérlek már, drága pici ihzé. Gyere mán le ide közém!
A fáklya a fa tövében továbbra is lángolni látszik, míg a fénye az ágra fagyott alak szemében kihülve káprázik az indulat szikráitól. Nem is szól, talán nem is tud. Ez csak egy test, hadd higgye a most érkezett, nem mellékeltek hozzá nyelvet.
-Tudjaám a jó Kruppe, hogy le akarsz jönni ide, kedveském. Kupicával, kettővel, hárommal van itt benne a sör a kabátom alatt a zsebembe, megmutatom, csak gyere elfele..ajve..lefele.
A láng kitagadni kívánván a Kruppét a tájból, fényét a fára és odáig szórva kezdi elfelejteni, hogy a világ jobb sarkában, a bokorból épp most, egy szereplő támolygott ki. A fent ülő alig kap már levegőt. Széles e világon ilyen büdös, alkoholszagú magához mérten pont akkora pöttöm lényt még ő maga sem látott még, pedig itt kémlelte a semmit, már a történet elején is. Így a csodálkozás hatása befelyezetlenül hatott el a Kruppe tudatáig, különböző kérdőjeleket hagyva pontok nélkül.
-Hát, ha nem válaszolsz a Kruppénak, ő azt mondja neked, hogy felmászok melléd és lerúglak.
-Azt azért ne.
-De biz, a Kruppe megteszi, ha már csak a félelem diktálja szavad, mer már itt téptem szép számat fölösleges szóval, amit neked címeztünk, mi hárman!
-Részeges szerzet, menj innen, én mást várok, mást figyelek!Menj el!
-Ó, a tűrőszívű Kruppe tudta jól, hogy honnan fú a szél. -Azzal odament a fa törzséhez és kirántotta fáklyát annak tövéből. -Keres mindjárt szép mezítelen hölgyeket a jó Kruppe ezzel a varázslatos fénnyel! -Kiáltott emígyen és amerről jött, arra távozott(serényen). Így sötétség lett úrrá a tájon, sötét az ágon ülő kis test szemében is. Nem voltak csillagok, nem volt már semmi, csak az erdőben távolodó egyre kisebb fényfolt ,mely a világosság emlékét vitte magával. Így lopta el a Kruppe a lángot, így lett a történet befejezetlen, mielőtt elkezdődhetett volna.
