-Ismerlek.
-Gondolod?
-Tudom.
Soha nem hallottam még ilyen megszállottan nevetni valakit. Megfagyott a vér az ereimben, úgy éreztem. Bántott a hangja, mintha tűkkel szúrkálták volna a dobhártyámat, de egész egyszerűen képtelen voltam megszólalni, hogy elhallgattassam. Valami ilyesmire szokták mondani, hogy földbe gyökerezett a lába, igaz? Ő bezzeg nem volt így ledermedve. Végre kiszakadhatott belőle mindaz, amiről ezidáig hallgatott. És fájt, nagyon fájt. Eddig azt hittem, hogy nem tud semmiről, és az jó volt, az érzés, hogy vannak dolgok, amik csak az enyémek, és ezt ő elvette tőlem. Úgy éreztem magam, mint egy bálna, akinek nincs hintaszéke. Szerettem volna elbújni, egyszerűen csak eltűnni, keresni egy olyan helyet, ahol senki sem talál meg. Ott újra összeragaszthatnám széttört illúzióim darabkáit. De nem mehettem sehová. Ott álltam, és azt kívántam, bár hagyná már abba. És lassan, ahogy nála én, úgy nálam ő ejtette bele az utolsó cseppet abba az ominózus pohárba. Nem voltam már mozdulatlan. Ő viszont igen. Bántotta a szememet a látványa, felfordult a gyomrom a vér émelyítő szagától. Már nem akartam eltűnni, csak azt akartam, hogy fogja be, ne bántson, soha többé. Aztán jönnöm kellett.
-Félek. Ugye nem fog fájni?
-Kicsit talán csípni fog.
Kék, minden kék, álmodom, vagy ébren vagyok, ha álmodom, nem akarok felébredni, valaki tüntesse el innen ezt a kezet, ezt az arcot, nem akarom látni, nem akarom hallani a sikolyt, semmit nem akarok.
-Hogy érzed magad?
-Elaludtam?
-Egy kicsit.
-Elmehetek?
-Ha szeretnél.
~try to remember, try to forget but you'll never be the same~
