"Megidézlek, nyári éj ébredj! Gyere, gyere velünk újra, úgy mint régen."
Az elvágyódás kifejezése ül az arcon. A mimika között vonagló árnyak mögött bújkál még sok más is, mint romantika vagy szentimentalizmus. Pár pillanat műve az egész és már egy mosoly kúszik át a széj vonala mellett az apró szarkalábakon. Vidám játékba kezd ilyenkor a szem is ,azt mondják felragyog. Pár perccel később, már más kifejezés, nem feltűnő változás, de szembetűnő valakinek, aki tudja, hogy mit kell keresni.
Egy elmélet van születőben, érzi és felmutatja a bérletét. Hátramászik és unott talán morcos arckifejezéssel vetődik a leghátsó ülőhely legszélére. Graffiti a háttámlán, firkák, szembetűnők, színesek, hivalkodóak. Szívbe rajzolt neveket olvasva csillan fel a szem és lángol fel egy tört másodperc leforgása alatt a lelki gázkazánban az az ominózus őrláng. Begyulladt, szinte robbanásra kész és már a hullám hátán látja vademberként üvölteni képzelt önmagát, csak hogy a felkeltett feszültségből visszavehessen. Vannak hűvösebb megoldások, de az nem rá vallana, ha egyszerűen józanész és hidegvér bevetésével rövidrezárná a problémát. Ő ilyenkor zavarbaejtően kiszámíthatatlanná válik és mint egy ember akinek nincsenek korlátai, úgy adja az érzelmek óvatlan kezeibe a gyeplőt.
Egy alak áll a 22es buszmegállójában. Vár és közben ,látszólag nem tesz semmit, csak a körforgalmat szemléli egykedvűen, érzelemmentes arccal. Ha az arca polc lenne, poros lenne, nem lennének rajta könyvek, nem lenne rajta semmi, annyira üres és semmitmondó. Lényegében csak bámul és egy külső szemlélőnek csak egy zombi a sok közül ,aki talán egy picivel nehezebben veszi a mókuskerékhajsza gyötrelmeit, mint a többiek. Ki tudja, hogy mi a baja, de már hosszú percek óta csak ugyanoda néz. Délután van, nyári meleg tavasszal. A házak mögé bújik lassan a nap és szikrái csúfondárosan kúsznak az útra, hogy koszos ragyogást csempészve a betonra hunyorításra kényszerítsék az odatévedő tekinteteket. A nap felé pillant ekkor és megremeg a már maszk benyomást keltő bőr alatt a mimika. Megremeg a táj is és hirtelen eltűnik a nap, mintha rolót húztak volna fényes arca elé, úgy besötétedik. A kattogás beindul, a vetítő a tekervényekből a szembe tolja az információt hirtelen eltűnnek az autók a körforgalomból. Nincsenek bámészkodók, üres az utca. Éjszaka van, téli hideg, kora ősszel. A test mozdulatlan, az arcon finom félmosoly jelenik meg a felismeréssel párhuzamosan. Ezt a történetet ismeri. Két alak sétál keresztül a körforgalmon. Beszélgetnek és bár messze vannak tőle, mindent tökéletesen hall. Részletek, megválaszolandó kérdések, ki nem mondott szavak hangzanak fel a szemlélő fejében és zavaros érzelmek jellenek meg a lelki átjáróház pultja előtt, izmos kezükkel csak egyre azt a bizonyos csengőt ütve, hogy nincs sok idő hátra, sietnének. Már átértek a másik oldalra és mintha a szalag a végére járna a gépben, mikor hirtelen megállnak. Hátrafordulnak és úgy beszélnek tovább, hogy a másik oldal felé néző arcukon már jókedv egy erőteljesebb formája bontakozik ki. Hangos nevetést hall, mire ő maga, a vetítő is elhúz egy mosolyt, egy olyan igazit ,mire hirtelen megjelenik a másik oldalon egy magasabb, vékonyabb alak és a másik kettő felé kiált, miközben feléjük halad. 'Hogy húznátok meg a bal herém, hát nem vártok meg?'
Ekkor megszakad a szalag. Visszatér a normál mód , a normál világ. Mintha láthatatlan karok dobták volna helyére, úgy száguld vissza hirtelen a nap a panelházak mögé és a hidegebb idő úgy vált át újra kellemesbe, mintha láthatatlan hőszabályozóhoz nyúltak volna az égiek.Újra telve van az utca emberekkel és autók cikáznak a körforgalom felé és ki onnan. Pislog kettőt, de a mosoly maradandó. Fülében csengenek a szavak, a nevetés és az a szereplők arckifejezése. Ez most jó ideig így marad, hiába minden. Nem foglalkozik ő azzal, hogy a megállóban páran őt figyelve csak annyit észleltek ,hogy egy srác elmélázás közben egyik pillanatról a másikra merészen vigyorogni kezd. Néha tényleg érdemes elgondolkozni rajta, hogy a norma e a fontosabb vagy az egyediség. Vállat rándít és felszáll a közben beállt buszra.
Mint egy vetítőgép...
