Felteszem. Bekapcsolom. Pörög. Becsukom. Koncentrálok. Megvan. Résre nyitom. Óvatosan ráteszem. Megszólal. Elhelyezkedtem, nyugodtan fekszem. Egyre mélyebbre hatol. Érzem. Alászáll belém, a fejemben, elmém legmélyén is ütve, nem csak kívül, ahonnan jön. Egyre erősebb, hangosabb. Lassan kiélesedik.
Felhőből bújik elő egy szoba, mintha egy könyv borítóján a kép volna ,miről most fújták le port. Asztal mellett szekrény, mellette még egy ,aztán fotel asztal és a körvonalak között kirajzolódik egy fekvő test. Először formátlannak látszik, mintha olvadt üveglap mögül fényképezték volna. A szoba egésze olyan, mintha most tanulná újra a színeket. A szekrény fehérből vált lassan barnára, hogy aztán mélyebb színű csíkokkal teleszőtt szép mintával helyben maradhasson. Még pár perc és megszilárdul a kép annyira, hogy a test megmozdulhasson.
Kinyitja. Hunyorog. Körbepillant. Lekapcsolja. Felnéz. Hallja a zenét. Matat a kikapcsolt lejátszó gombjain. Odamászik a hangszórókhoz. Még mindig szól. Honnan jön? A másikhoz is odakúszik. Szól. Halkabban, de honnan? Érthetetlen. Feláll. Megvakarja a vállát. Félredönti a fejét. Az ajtóhoz lép. Nem nyílik. Fejéhez kap. Elfordítja a zárban a kulcsot. Mosolyog. Már majdnem megijedt. Ráfog a kilincsre. Nem nyomja le. Visszafordul.
-Ezt ismerem-szól halkan, mintha magának mondaná és leül középre a két hangfal közé.-Kosheen...
A dallamot dúdolja derűsen, búsan. Így szokott lenni, ha felébred és maradna még. Álmodná tovább a megtörténtet. Ilyen képzelettel nem lehet elmenekülni a fantázia végtelen lehetőségeitől. A valóság ilyenkor csak egy kétajtós átjáróház. Az egyik még csukva van ,de a másikat állandóan csapkodja a szél...
-Catch. Szeretem.
-Igen?-Szól és mosolyogva emelkedik fel ültéből. Ez lassan kiteljesedik egy vigyorban s mire a lassú léptek nyomán a test leül az ágy szélére ,már el is tűnt az arcról. A félmosoly szarkalábait hagyta csak a száj két szélén ,míg az ő már egy másik ajak peremét csókolja.
