A lassan aludni térő város saját zajaiba temetkezik. Magára húzza fényeinek álmos ragyogását és egyszerre tompává szürkülnek a távolba tovafutó szerelvények mord dübörgései is. Hallgatni kezdenek az utcák és csöndesen fülelni az őket szegélyező házak. Lépcső, társas és panelházak rengetegei verik vissza a levegő fagyos reszketését, mi ha úgy tetszik aludni térő vacogóhoz hasonlítható ,ki a takaró alá bújva még sokáig fészkalódva melegíti fekhelyét. Lassan teljesen üres lesz minden. Az autók, a motorok elfogytak és az utolsó csövesek is eltűntek a járókelők nyomait kutatva a parkok bokraiban.
Halk zörgés veri fel a csendet és kelt zajt a kétszintes lépcsőház második emeletén. A szem felpattan és gazdája ágyából kiesve az ablakhoz sántikál. Vállát, állát vakarja míg jobbjában a hívást jelző mobilt tartja. Kinéz az ablakon, mire a meglepettség vicces szarkalábakat rajzol a fáradtság maszkjára. Vár pár pillanatot közben a lent álló autót nézi. A motor jár, türelmetlenséget sugall. Pár pillanatig vár még, aztán felveszi.
-Hali
-Szia..mizu?Hol vagy most?
-Itthon. Ööö...
-Felébresztettelek?
-Nem, nem egyértelműen csak félálomban éppen..kávét daráltam.
-Szóval aludtál, akkor nem is zavarlak.
-De egész éber vagyok...
-Hallani.
-Miért hívtál?
-Épp erre jártam és..lejössz?
-Gyere te fel, ahogy látom te fel vagy öltözve.
-El is mehetek.
-Jó. Magamra kapok valamit.
-Te dolgod csak siess.