Zavaros este volt a mai, mitöbb mostanában mindegyik zavaros. Nem csak az esték persze. A behatások kihatásokat váltanak bennem, és az önindukció már túllépte. Szuperkritikus.
Kavargó, tűzforró plazma. Mégsem érzem, hogy égetne a hideg. Várok kicsit... fel felvillanó fantomképek, tudom, a tudatalattim most a reakcióimat nézi. Nincsenek már. Legalábbis azthiszem, de a lény mégis dönt. Valahogy
Kagylóba foglaló plüsskárpit, és bőr a kezeim alatt. Finom lábmunka és a suhanás szinte valóssá teszi a mivoltot. Kár, hogy tudom, hogy nem tudom.
Félreálltam. Érdekes, így ténylegesen kívülről szemlélni. Miket beszélek.... hiszen sosem voltam még beljebb. Talán mert akkor még vágytam rá. Nem... túl paradox, hogy magamon gondolkodjam, inkább csak megnézem. Mit tennék, mit teszek. Itt.
Eltűnt... nem is kellett már. Most újra kavarog, de már előre tudom mi jön. Majd egyszer, ha letisztul. Lecsapom ezt is. Elvégre is a szereplők ismertek, a cselekmény kitalálható. Mégis, miért nem filmesítik? Talán a happy end. Vagy nincs producer?
Itt vele... bocsánat, bárhol vele beszélgetünk Virágnyelven. Csak szép szavakat szép ajkakról. Pillant. Kép. Végtelen. Statisztikus.
Korán ébredek. Hogy is lehett volna ilyen máshogy?
